Lángra kapott a Balkán

„A labdarúgás is háború, csak más eszközökkel” – állította Franjo Tudjman, Horvátország újkori történetének első, 1990 és 1999 között hivatalban lévő államfője. És ha valaki, ő igazán tudta, miről beszél.

1990 májusában járunk, Jugoszlávia államépítménye rogyadozik, az egy „karámba” terelt népek egyre erőteljesebben érzékeltetik, a kommunista diktatúrából kilépve önálló utakra térnének. Horvátországban szabad választásokat tartanak, amelyeknek május 6-án rendezett második körét a függetlenségi törekvések élére álló Tudjman és pártja, a Horvát Demokratikus Unió nyeri meg. Hét nappal később, május 13-án a jugoszláv bajnokságban Dinamo Zagreb–Crvena zvezda mérkőzést játszanak. Azaz csak játszanának, ha a pattanásig feszült politikai hangulatban nem torkollna szurkolói összecsapásokba, hatvan sebesülttel járó kődobálásba, lövöldözésbe, gyújtogatásba a horvát és a szerb együttes hagyományosan kiélezett rangadója.

Az esemény neves történészek elméletei szerint a délszláv háború kirobbanása kezdő mozzanatának tekinthető. A megállapítás súlyát aligha szükséges hangsúlyozni: egyedül a katonai konfliktus első, Horvátország függetlenségéért – 1995-ig – zajló szakasza mintegy háromszázezer halálos áldozatot követelt.

De mi is történt azon a napsütéses vasárnap délutánon?

A számos tisztázatlan körülmény ellenére majdnem biztosan megállapítható, hogy a zavargások az elkülönített szektorukból kitörő és a horvát táborra rárontó szerb ultrák támadása nyomán törtek ki. A belgrádi együttest a rettegett Delije huligáncsoport mintegy háromezer tagja kísérte el a Maksimir Stadionba, amelynek lelátóira 15-20 ezer nézőt – köztük a Dinamo hírhedt Bad Blue Boys szekciójának „harcosait” – engedtek be a kapuknál elvileg mindenkit szigorúan átvizsgáló biztonsági emberek. A mérkőzés jóformán el sem kezdődhetett, a 10. perc környékén elfajultak a nézőtéri indulatok, a szurkolók berohantak a pályára, és mire a rendőrség közbeavatkozott, a játékosok többsége már hanyatt-homlok menekült az öltözőbe.

A nagyrészt szerbekből álló hatósági erők fellépése azonban csak olaj volt a tűzre, a gumibotozás és a könnygáztámadás ugyanis szinte csak a zágrábiak ellen irányult. A „védelem” egyoldalúságát jelzi, hogy a Dinamo pályán maradó négy futballistájának egyike, a csapatkapitány Zvonimir Boban a futópályán fel-alá rohangálva kétségbeesetten kiabálta: „Hol vannak a rendőrök?! Hol vannak ilyenkor a k..va rendőrök?!”

Aztán megtalálta őket: éppen egy földön fekvő, fiatal zágrábi szurkolót ütöttek-rúgtak. Ami ezután történt, örökké nemzeti hőssé tette Bobant. Mezben, gatyában támadt rá a felfegyverzett rendőrökre, és egyiküket karatemozdulattal nekifutásból mellbe rúgta.

Sokak szerint abban a pillanatban tört ki a délszláv háború.

Az irodalmat köztudomásúan kedvelő, a XIX. századi orosz klasszikusokon, Dosztojevszkijen és Csehovon felnőtt Boban később így vallott hazájához fűződő érzelmeiről: „Horvátország életem értelme. Úgy szeretem az országot, mint saját magamat, ha kell, meg is halok érte.”

Utóbbit nem követelte tőle a sors, pedig sok szerb bizonyára nem bánta volna. A megrúgott rendőr azonban nem tartozott közéjük – igaz, ő nem is volt szerb: amikor 2005-ben felfedte kilétét, kiderült róla, hogy muzulmán vallású bosnyák, aki, bár kénytelen volt a rendőrség szolgálatába állni, a legteljesebb mértékben egyetértett Boban megnyilvánulásával...

A labdarúgót a durva mozdulatért a jugoszláv szövetség fél év eltiltással büntette, egy évvel később viszont lecsapott rá későbbi sikerklubja, a Milan. Az 1968-as születésű középpályás azonban idővel mintha megunta volna a szabadságharcos szerepkört. Zdravko Mamic, a Dinamo Zagreb menedzsere (akkori alelnöke) legalábbis sérelmezte, hogy Boban az 1990-es meccs 16. évfordulója alkalmával rendezett Hajduk Split elleni mérkőzésen nemhogy a kezdő rúgást nem végezte el, de meg sem jelent, noha – ahogy a klubvezető fogalmazott – „...a rangadó teljes bevételét a Hágában raboskodó generálisaink megsegítésére ajánlottuk fel”.

És még mondja valaki, hogy a tizennyolc évvel ezelőtti öszszecsapás emléke mára már a múlt ködébe vész…