Dráma-csoport

„Sokakkal ellentétben nekünk nincs miért besz..nunk az MLSZ-től!”

Jól indul…

A beszélgetés alaphangját megadó Nyári Róbert annyi papírt tesz le az asztalra, hogy azzal a mennyiséggel jelentős bevételre számíthatna a dombóvári MÉH-telepen. És már üti is fel a dossziét, az iratok időrendbe vannak rendezve.

Kezdjük is az elején! Kérelem – olvasható az első lap tetején. A 2006. december 22-én kelt levelet a Dráva-csoport versenybizottságának címezték, tartalmáról röviden csak annyit: a Csurgói Tornaklub, a Beremendi Építők Sportkör, a Szentlőrinci Sportegyesület, a Komlói Bányász Sportklub, a Bonyhád-Völgység Labdarúgó Club, a Nagyatádi Futball Club, a Marcali Városi FC és persze a Dombóvár FC-Rutin azt kéri az illetékesektől, hogy a „…2007–2008-as versenykiírásból a két 21 év alatti játékos pályán tartózkodását kötelezővé tévő szabály törlését támogassák, ezen szabály törlése iránti kérelmünket továbbítsák a Magyar Labdarúgó-szövetség versenybizottságához”.

Hogy mi volt a reakció?

Semmi.

Az MLSZ sem írásban, sem szóban nem méltatta válaszra az egyleteket.

A tizenkilenc évesek visszaélnek a helyzettel

Ez év júliusában újabb levelet fogalmaztak meg a Dráva-csoportba sorolt klubok egyre dühösebbé váló elöljárói. Azt követően ment fel bennük a pumpa, hogy a 2008–2009-es szezonra a következő utasítást kapták „odafentről”: a bajnoki meccseken legalább két, 1988. január 1. után született futballistát kell játszatniuk. Hogy nem törölték el a regulát, addigra lenyelték, azt viszont döbbenten tapasztalták, hogy amíg előző évben az 1986. január 1. után világra jött ifjaknak kellett a pályán tartózkodniuk, az idén kimaradt az 1987-es korosztály…

„No, akkor elmondom, milyen gondokat okozott nekünk ez a szabály – vág bele Nyári Róbert. – Először is: néhány nyolcvanhetes születésű gyerek abbahagyta a focit, úgy elment a kedve az egésztől. Másodszor: szét kellett szednünk az ifjúsági csapatot, hogy megfeleljünk az előírásnak. A szabály tudniillik úgy szól, hogy mindig két fiatal játékosnak kell pályán lennie, ami ugyebár azt jelenti, hogy másik kettő közben a padon ül, mert ha a gyepen lévő kettőt le kell cserélni, vagy kiállítják, csak vele egyidőst állíthatsz be. Hirtelenjében tehát négy tizenkilenc éves srác csatlakozott a felnőttkerethez, ami egyfelől az ifinek nem tett jót, másfelől a nagycsapatnak sem, hiszen – kár lenne tagadni – a fiatalok nem ütik meg az NB III szintjét. Ne csodálkozzon ezen: a tehetségeket már évekkel korábban elviszik az első vagy másodosztályú együttesek, aki itt marad, az bizony gyengébb az átlagnál. Arról nem is beszélve, hogy szégyenszemre a legtöbb fiatalember visszaél a helyzettel: mivel tudja, hogy a hét végén kénytelen betenni az edző, nem látogatja rendszeresen a gyakorlásokat, ráadásul annyi pénzt kér tőlünk, mintha valami nagyágyú lenne. Így jutottunk el odáig, hogy nem a tudás, hanem a személyi igazolvány alapján lehet bekerülni a kezdőbe. Ilyen a világon nincs – csak Magyarországon…”

Mindehhez annyit fűzzünk hozzá: az élvonalbeli csapatokat nem kötelezik fiatalok szerepeltetésére, míg a második vonalban – most figyeljenek! – két, 1987. január 1. után született labdarúgónak kell mindig szerelést adni. A dombóváriak több szakember véleményét is kikérték, mielőtt megfogalmazták volna panaszukat ez ügyben, válasz gyanánt mindig értetlen fejcsóválással szembesültek.

Úgyhogy feladták az újabb levelet az MLSZ budapesti címére. Noha a feladó címe is ismert volt, a postaládát azóta is hiába lesik. Talán ha válaszborítékot is csatoltak volna…

Hogy milyen rossz nyaruk lehetett a harmadik ligás kluboknak: miközben lelkesen készülődtek a rajtra, értesítést kaptak a szövetségtől (nocsak, mégis tudják a címet…), hogy a bírói díj mostantól 70 ezer forint per meccs. Csupán miheztartás végett: az előző szezonban 35 ezer volt. Mivel nem Markus Merk vagy Roberto Rosetti, de még csak nem is Bede Ferenc működik közre az NB III-as derbiken, több sportvezetőben is felvetődött a kérdés: egyik napról a másikra miért duplázódott meg a játékvezetők jussa? És miért kell előre fizetni negyedévre?

A felvetésre nem érkezett felelet.

„Számoljunk csak – javasolja Takács László. – Egy csapat tizenöt hazai mérkőzést vív, azaz évente egymillió-ötvenezer forintot költ a bírókra. A harmadik vonalban összesen kilencvenhat gárda indult, könnyen kiszámítható, hány millió folyik be az MLSZ számlájára. A szövetség természetesen hivatalos magyarázat nélkül emelte meg az összeget, csak jött az értesítés, és ezzel le volt tudva a dolog. Az egyébként is szűkös kasszánkból ötszázezer forintot vett ki ezzel. Miközben labdákat alig tudunk vásárolni, az utolsó bőrt is lehúzzák rólunk…”

Százhatvan gyerek ne menjen az utcára

Az óvodásoktól a felnőttekig összesen nyolc együttest működtető DFC még kitart – holott a 17 milliós költségvetésből 1 785 120 forintot már az első forduló előtt elköltött (mint az a lapunk birtokában lévő számlából kiderül, a fentebb említett 1 050 000 mellett a nevezési díj, a játékengedélyek kiváltása, az átigazolási díj, az igazolási karton, továbbá az átigazolási karton kóstál ennyit). És akkor meccs még nem is volt…

„A mélyen tisztelt MLSZ-nek fogalma sincs arról, mi folyik itt, a harmadosztályban – veszi vissza a szót Nyári Róbert. – Csak előír, előír és előír, miközben meg sem hallgat minket. Az urak tényként közlik, hogy ez lesz, és kész. Ha nem tetszik? Na, arra van válaszuk: nem kötelező rajthoz állni… Persze rajthoz állunk, hiszen a klubban százhatvan gyerek sportol, őket csak nem küldhetjük világgá, de folyamatosan azt érezzük: bár mi játszunk, valójában velünk játszanak.”

A rossz szabály azért három pontot hozott

Az immár harmadik éve tartó káosznak azért köszönhet is valamit a Dombóvár. Történt, hogy az NB II-ből kieső vetélytárs nem volt teljesen tisztában a harmadik ligában uralkodó szabályokkal, így amikor az egyik 21 éven aluli játékos lejött a gyepről, helyét egy idősebb pályatárs foglalta el. A szabálytalanságra fény derült, a három pontot annak rendje és módja szerint megkapta a DFC, de…

„…egyáltalán nem örültünk neki, hiszen nem a pályán nyertünk – árulja el Takács László. – Nem akarunk mi balhét, csak azt szeretnénk, hogy egyszer végre hallgassanak már meg minket. Mert az tarthatatlan és felháborító, amit művelnek velünk. Mondanám azt is, hogy elgondolkodtató, de úgy tűnik, hogy rajtunk kívül senki sem gondolkodik el ezen. Eddig leveleket írtunk, azokra nem kaptunk választ, hát most kinyitottuk a szánkat, hátha a mondandónk eljut az érintettek fülébe.”

Hátha…

De ennél biztatóbb befejezéssel nem szolgálhatunk.