A legjobb úton

Volt rá esély, hogy Szabó „Joe” vagy Güttler Károly méltó utóda lesz: nem sokkal azután, hogy hatévesen úszni kezdett Szolnokon, kiderült, mellen sokra viheti. Szerencsére a különböző viadalokon begyűjtött érmek nem győzték meg arról, hogy világéletében kötelek között kell tempóznia, így még a tizedik születésnapja előtt váltott, s a helyi vízilabdacsapat igazolt játékosa lett. Tehetségét jelezte, hogy már 17 esztendősen „felnőtt”: az OB I-ben dobálta a gólokat. No meg az egyiptomi junior vb-n, ahonnan bronzzal a sporttáskájában tért haza. Enyhe képzavar: karrierje nyílegyenesen ívelt felfelé, 1994-ben már azt kellett eldöntenie, hogy melyik fővárosi klub ajánlatára bólintson rá. Noha az UTE akkoriban egyik győzelmet aratta a másik után, ezt a csatát elveszítette: Varga Tamásnál a Vasas volt a nyerő. Egy évvel később áldhatta az eszét, hiszen KEK-, illetve Magyar Kupa-diadalt ünnepelhetett.

És akkor fordult a kocka.

Őt a piros-kékekhez csábító Somossy József lemondott, az 1996-os bajnoki döntőt elbukták, és ami az előző kettőnél is fájóbb emlék: kimaradt az atlantai olimpiára utazó keretből. Bár szerződés kötötte a Vasashoz, ősszel mégsem ott folytatta, ahol tavasszal abbahagyta: aláírt a Cataniához (is). Mivel a kettős játékengedély fog a l ma ismeretlen a sportágban, a Magyar Vízilabda-szövetség kétéves eltiltással sújtotta – ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a szicíliai egyletet erősítse. Amilyen jól indult, olyan rosszul végződött az olaszországi kaland. Ahelyett, hogy – remek produkcióját látva – Catania díszpolgárává avatták volna, a háta közepére sem kívánt, mégis ott jelentkező pokoli fájdalom miatt volt olyan orvos, aki azzal engedte útjára: jobban teszi, ha felhagy a pólóval. Az 1999 márciusáig (!) tartó kálvária részleteit most hagyjuk, rögzítsünk csupán annyit: megannyi téves diagnózis és sikertelen próbálkozás után végül Svájcban megállapították, a gyerekkora óta meglévő Scheuermann-kór és a játékos egészségtelen táplálkozása együttesen okozta a bajt. A két és fél év alatt meggyógyuló, a vörösboros marhapörköltről és dobostortáról zöldségre és müzlire átálló klasszis korábbi ígéretének megfelelően lehúzott egy idényt az alpesi országban. Kemény Dénes ugyan 2000 elején kérte, maradjon itthon, s akkor a sydneyi csapatban is helye lehet, „Csuvi” nem akarta megszegni a szavát. Egy ötkarikás aranyról lemaradt, a becsületét viszont megőrizte. Az ilyen embereket szokta kárpótolni a sors.

És kárpótolta is – de erről később.

Merthogy a 2003-as bajnoki döntőben Kiss Gergőnek kiosztott pofon hamarabb jött. Előbb 19 hónapra tiltották el az évtizede ismert játékostársnak bevitt ökölcsapásért, majd fél évre csökkentették a büntetést. Fegyelmi bizottság ilyen jót még nem tett senkivel: Varga Tamás megkapta a sanszot arra, hogy beverekedje magát a barcelonai világbajnokságra, egyúttal az athéni olimpiára készülő együttesbe. S mintha ez ilyen egyszerű lenne: a hol Mr. Őserőnek, hol Gladiátornak becézett klasszis beküzdötte magát. Erős a gyanú, erre csak azon kevesek képesek, akik győzelemre születtek.

„Hirtelenjében nem tudnám megmondani, hogy a sérülés vagy az eltiltás után volt-e nehezebb talpra állni – töprengett el a krisztusi korban lévő pólós. – Félelmetes érzés, ha a tested nem engedi, hogy játszszál; persze az is borzasztó, amikor büntetésből nem vízilabdázhat az ember. Utóbbiért egyébként kizárólag magamat okolhattam, a saját butaságomnak ittam meg a levét. Hozzáteszem, ma már nem csodálkozom azon, hogy mindez megtörtént, hiszen akkoriban mint egy őrült, úgy éltem. Természetesen kétszeres olimpiai bajnokként is vállalom a múltam, tudniillik az a Varga Tamás is én voltam. Tisztában vagyok vele, még most sem vagyok tökéletes, de úgy érzem, az akkor kapott pofonoknak köszönhetően helyes irányban indultam el. Állítom, mind a sérülés, mind pedig az eltiltás kellett ahhoz, hogy az agyamban minden a helyére kerüljön.”

A 2003-as kranji Eb-n bronzérmet szerző válogatottnak még nem volt tagja, de a vbcsapatban már helyet kapott. Részint azért, mert irdatlan munkamennyiségével kiérdemelte a bizalmat, részint azért, mert az egyik felkészülési viadalon olyan gólt lőtt, amilyet még soha: tíz méterről úgy ejtette át Denisz Sefiket (igen, Sefiket), hogy többen vizsgálni kezdték a kezét: nem vajból van-e?

„Életem talán legszebb gólja volt – pörgette le gyorsan magában az öt évvel ezelőtti jelenetet Varga Tamás. – De aligha annak köszönhettem a válogatottságot, inkább annak, hogy bárhol is vízilabdáztam, próbáltam úgy teljesíteni, hogy a szakemberek elismerjék: na, a Csuvi jól játszik. Ami tőlem tellett, megtettem, ám ez mit sem ért volna, ha Kemény Dénestől nem kapok bizalmat. Hálás vagyok neki, hogy megadta a lehetőséget a bizonyításra – ráadásul nem is egyszer. Pályafutásom egyik legnagyobb eredményének tartom, hogy Athén előtt beküzdöttem magam az olimpiára címvédőként útra kelő csapatba. Az ismétlés jelzi, hogy nem lógtam ki a sorból…”

A „ráadásul nem is egyszer” megjegyzésre visszakanyarodva: az évek során sokat – és mindenki szerint az előnyére – változó pólós a görögországi viadal után lemondta a válogatottságot, döntését azzal indokolta, hogy pihenni akar. Kemény Dénes tudomásul vette ezt, ugyanakkor többen tudni vélték, noteszából örökre kihúzta Varga Tamás nevét. Az idei kontinensbajnokság előtti kerethirdetéskor mégis elhangzott, hogy „Varga Tamás”…

„Amikor a kapitány Málagában a legnehezebb percekben is játszatott, éreztem, hogy az irántam táplált bizalma ismét a régi – árulta el a Szeged legjobbja. – Azt nem jelenthetem ki, hogy biztos voltam az újabb olimpiai részvételben, de sejtettem, augusztusban Pekingben lesz jelenésem. Az Athénban viselt kettes sapkámat is visszaszereztem, igaz, nem volt nehéz: Varga Dani magától ajánlotta fel, hogy ha akarom, az enyém lehet. Naná, hogy akartam: az athéni döntőben abban dobtam gólt, abban lettem olimpiai és világbajnoki aranyérmes. Mindent abban nyertem.”

Kínai emlékkép: a finálét követően Varga Tamás fülig érő szájjal üvöltötte, éppen itt volt az ideje, hogy a Máltai Kupa után nyerjen valamit. Athén és Peking között ugyanis más sorozatban nem végzett az élen – persze ide a rozsdás bökőt, hogy azonnal rábólintott volna, ha a szerbek elleni 8–7 után valaki felajánlja neki: ha megelégszik a szigetországi kupadiadallal, 2008 őszén másodszor is felvésik a nevét a márványtáblára.

„Varga Tamás, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó. Jól hangzik, nem? – mosolygott a 13 magyar hős egyike. – Meglehet, furán hangzik, de tudok különbséget tenni a két elsőség között. Peking csodálatos volt, de Athén minden szempontból az élre kívánkozik. Ahogy legyőztük a szerbeket, az mindent elárult a csapat erejéről. Nem mondom, hogy az idén könnyű dolgunk volt, ám az Egyesült Államok elleni döntő előtt mindenki elvárta, hogy nyerjünk. Talán mi magunk is… Szóval nekem Athén az első és Peking a második. Hogy London lesz-e a harmadik, arról pillanatnyilag fogalmam sincs. Szűk négy évvel a rajt előtt ezzel korai foglalkozni. Annyit azért már most tudok: ha Dénes irányítja majd a válogatottat, és hív, hogy számít rám, azonnal megyek!”

Végszónak ez is megtenné, csakhogy konklúzió gyanánt álljon itt az a történet, amely mindennél jobban bizonyítja, hogy Varga Tamás méltó gazdája két olimpiai aranynak: „Az igazságtalanságot nehezen viselem, ha nem tetszik valami, szólok. Időnként jobb lenne, ha befognám a szám, de mit tegyek, ilyen vagyok – és alighanem ilyen is maradok. Igyekszem mindenkin segíteni, néha emiatt is az én fejem felett csapnak össze a hullámok, de a jószívűségnek is van ára. Azért olyan nagy baj már nem érhet: a nyári felkészülés elején, négy esztendő elteltével újra beszélgettem Lénárt Ágóta pszichológussal, aki csak hallgatott, hallgatott és hallgatott, mígnem megszólalt: »Tamás, el vagyok ájulva, maga sokkal bölcsebb lett.« Jó volt ez tőle hallani. Valamelyest meg is nyugodtam, hogy valóban a helyes úton járok.”