vemmel kezdődne a lista. És per sze ez sem jelentene garanciát semmire.”
Ha az ETO javára megítélt büntetőket az Egerből elszármazott csatár végezné el, a számláló nyilván gyorsabban pörögne.
„De miért rúgnám én a tizenegyeseket? Stark Péter nyugodt típus, erősen és pontosan lövi meg a labdát, szóval jó százalékkal értékesíti a büntetőket. Tagja vagyok a kijelölt csoportnak, ha Péter nincs a pályán, azt hiszem, én állnék a labda mögé. Vállalnám. Persze hogy vállalnám a végrehajtást.”
Nem erőltetjük tovább a témát, ugyanakkor a klubcsere, az országváltás kérdése időről időre aktuális nála. Hogy aztán ne történjen semmi. Huszonhét éves koráig (nevelőegyesületeit is számba véve) mindössze öt klubcsapat szerelését viselte: az egri ébredezést 14 esztendősen egyéves fővárosi, BVSC-s „ösztöndíj” követte – „Halászi Ferenc volt a mi második apánk, szerettem azt a társaságot…” –, majd a DVSC-hez igazolt. A Loki játékosaként két Magyar Kupaaranyérmet akasztottak a nyakába, 2004-ben házi gólkirály lett (kilenc találattal), de mint az előző évben, a bajnokságban ismét csak a bronzérem jött össze a célegyenesbe listavezetőként forduló piros-fehéreknek. A háromidényes debreceni aranyéra kezdetén már Oberhausenben játszott volna, ha a légiósút elején nem dől ki fél évre. Egy városi legenda szerint már a Bundesliga másodosztályába is sérülten szerződött.
„Ez nem igaz – cáfol a 2005 nyarától az ETO-t szolgáló futballista. – Az első héten végig edzettem, aztán bemutatkoztam a csapatban a Német Kupában, utána nem sokkal viszont tényleg beütött a krach. Korrekt klub volt az Oberhausen, ha az ETO és én is megfelelő ajánlatot kapnánk, Németországba viszszamennék. Igen, családos emberként is.”
Az Elbán túl viszont a hevesi szárnybontogatást végigkísérő papa ritka vendég lenne a mérkőzéseken. A meccslátogatási láz a debreceni időszakban volt a legmagasabb.
„Ennek földrajzi okai vannak: Egerből nem olyan egyszerű eljutni Szombathelyre, Zalaegerszegre. A fővárosi vagy a keleti országrészben vívott mecscseinken ellenben ott van. Már nem lát el tanácsokkal, de még mindig biztat – és mindig a jó dolgokat emeli ki. Ha kérdezem, most is elmondja a véleményét – nézőként, és nem szakemberként egyaránt. Amikor gyerek voltam, a gól volt a mindene, „Lőj gólt!”, mondta, én meg megpróbáltam teljesíteni a kívánságát. Akkoriban nem szereztem ennyit, igaz, középpályásként kezdtem el focizni. Az idő tájt távolról többször voltam eredményes, mint manapság. Emiatt van is bennem némi hiányérzet, de nem tehetek mást, próbálkozom tovább. Előbb-utóbb csak sikerül.”
Ezzel párhuzamosan Erwin Koeman meghívója is befuthat: a szövetségi kapitány szombaton deklaráltan miatta (is) teszi tiszteletét a Paks–ETO párharcon.
„És nyilván Tököli Attila miatt. Örülök neki, hogy ott lesz, de a helyzet az, hogy eddig is száz százalékon akartunk teljesíteni, amit adott esetben tudtunk, kihoztuk magunkból. Ebből a szempontból tehát ez sem lesz más meccs, mint a többi. Az, hogy a kapitány megnézi a találkozót, még nem jelenti azt, hogy parádé lesz. Gellei Imre kapitánysága idején a San Marino elleni idegenbeli Eb-selejtezőn leülhettem a kispadra – az olimpiai csapatból hívtak át, egyfajta elismerése volt az ott nyújtott teljesítményemnek. Ez most más lenne. De ahogy a gólkirálysággal kapcsolatban is mondtam: idővel úgyis minden a helyére kerül.”
