Ha nem is estek egymásnak, mindkét együttes aktívan kezdte a találkozót, bár a gyors labdajáratás mellett némi rugdosódás is jellemezte az első perceket. És a Zenitnek százszázalékos helyzete is akadt: Pavel Pogrebnjak irányítókat idéző beadását követően az apró termetű Andrej Arsavin okosan visszafejelte a labdát a második hullámban érkező Danny elé, aki, rácáfolva ragyogó technikai tudására, a Juve kapujától néhány lépésre suta mozdulattal a célpont mellé gurított.
Húsz perc telt el a mérkőzésből, mire a torinóiak kibontakoztak, és ezzel egy időben Dick Advocaat emberei egyre nagyobb hibaszázalékkal dolgoztak, elsősorban a hazaiak által ellenőrzött középpályán – az első 45 percben óriási kedvvel futballozó Alessandro Del Piero pedig a kezébe vette az irányítást: előbb David Trezeguet-nek adott remek labdát (igaz, a francia gólzsák néhány centi híján nem tudta lekezelni), majd a később bokasérülése miatt lecserélt Mauro Camoranesi fejére varázsolta, a loboncos olasz azonban a kapufára stukkolt; előzetesen nem hittük volna, de érdemben itt gyakorlatilag be is fejeződött az első félidő...
A második is orosz fölénynyel kezdődött, olyannyira, hogy ha az addig munka nélküli Gianluigi Buffon nem hárít lábbal ziccerben, hátrányba került volna Claudio Ranieri csapata; de hárított, ráadásul a védelemből előrehúzódó, és egy az egyben kapura törő Radek Sírl mintha lesen kapta volna meg a labdát Arsavintól.
Hogy a túloldalon is észnél van a Buffonhoz hasonlóan kevésbé foglalkoztatott kapus, Vjacseszlav Malafejev, az Christian Poulsen veszélyes fejesénél bizonyosodott be – a 76. percben viszont a hálóőrnek is leesett az álla. Egy ártalmatlannak tetsző szabadrúgást úgy végzett el a zseniális Del Piero jó harminc méterről, hogy a rúgómozdulat utolsó pillanatában (!) „vitt erőt” a lábába, a levegőben cikázó labda pedig Malafejev fölött a kapuba vágódott.
Ez a villanás mindent eldöntött – mármint erre a mérkőzésre…
