A Global Positioning System, ismertebb nevén a GPS nagy előnye, hogy gyorsétteremben is használható. Két gombnyomás, és már pereg is az 1992-ben rögzített film: Varga Dani integet, aztán úszik, Kiss Miklós közben azt magyarázza, mit hogyan kell csinálni, és tessék, Dani úgy csinálja. (Nem véletlenül lett nemrég olimpiai bajnok vízilabdában).
Három kattintás, és indul az újabb bejátszás: 1993, Kőér utca, medencepart, óvodások az alapmozdulatokat gyakorolják.
„Az ott nem Cseh Laci?” De. „Megismerni a nagy füléről, ugye?” – mosolyog Kiss Miklós.
Ha valaki mosolyoghat rajta, az ő. Hiszen a nevelőedzője. Csakúgy, mint az „…öreg Cseh Lacinak”. És még mintegy tízezer gyereknek.
Elöljáróban még rögzítsünk annyit: Kiss Miklós 1964-ben kapta meg edzői oklevelét, két évre rá pedig a Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki karának elvégzését igazoló diplomát. Sokáig másodállásban oktatta az úszást, tudniillik 22 esztendőn át a Ganz Műszer Művek főkonstruktőreként reggel hattól délután kettőig dolgozott, majd szaladt edzést tartani. Elismerték a munkáját: Csank János és Kovács István társaságában vehette át a mesteredzői címet 1994. március 15-én. Hogy mit mond erre? Azt, hogy „…ha létezik dupla ünnep, az az volt”. Ennyivel el is intézi, mivel, fűzi hozzá, nem szereti fényezni magát.
Rendben, akkor beszéljünk a szakmáról. Illetve: ő beszél, én körmölök.
„Újvári »Pinokkióval« műugrónak mentem le a Sportuszodába, de aztán kiderült, hogy gyáva vagyok: három méterről kétszer a hasamra estem, harmadszorra már nem akartam. Úszóként folytattam az Építőknél, ám sokra Hirsch Karcsi bácsi felügyelete alatt sem vittem, a legtöbb, amivel dicsekedhettem, hogy egyszer-egyszer döntős voltam az országos bajnokságon száz, illetve kétszáz háton. Viszont Karcsi bácsi mellett elkezdhettem edzősködni! Az Építőkből elcsábított a Ferencváros, majd következett az újabb váltás: Kiss Laci sokadik hívására már nem tudtam nemet mondani. Hú, mikor is volt ez? Régen… A Spartacus-uszodát 1983-ban adták át, ha nem hagy ki a memóriám, akkor már három éve ott voltam. Mindjárt összejött egy csodálatos csapat, a huszonhárom gyerekből tizenhárom fantasztikus úszó volt. Egerszegi Krisztinával az élen…”
A szakember ekkor jegyzi meg, hogy Székely Éva egyszer így faggatta: Miklós, maga olyan jó edző, hány olimpiai bajnoka van? A válasz kapásból érkezett: egy sem. Hát Egér? – kérdem én.
„Én csak a nevelőedzője vagyok – szerénykedik Kiss Miklós. – A feladatom kimerül abban, hogy megtanítom a gyerekeket úszni. Három és fél-négy évesen kerülnek hozzám, és akkor adom át őket, amikor igazolást kapnak. Ennek feltétele, hogy gyorson, pillangón, háton és mellen egyaránt ússzanak legalább egy hosszt, tudjanak fejest ugrani, és bemutassanak egy szabályos fordulót. Krisztára visszatérve: én csupán aprócska láncszemként működtem a gépezetben, Kiss Laci nevelt belőle ötszörös olimpiai aranyérmest. Apropó, amikor hazajött Szöulból, a repülőtéren vártuk, édesanyja, Klári és édesapja, János mellett álltam. Amikor megjelent az ajtóban, legalább háromszázan fogták körbe, hirtelen mindenki a legjobb barátja volt. Klári ekkor bökött oldalba: »Te, Miklós, mit keresünk mi itt?« S milyen igaza volt: mindenki odafért hozzá, csak a saját szülei és a nevelőedzője nem. Ennél roszszabbul csak akkor jártam, amikor a barcelonai győzelmeit követő fogadásra meg sem hívtak, miként Cseh Laci Európabajnoki címének ünneplésére sem. Hiába, ez a nevelőedzők sorsa… Bár tudja, mit mondok? Nekem sokkal többet ér, hogy Krisztával és Lacikával a mai napig remek a viszonyom, vagy hogy amikor legutóbb találkoztam Varga Danival és Dumival, átöleltek, és megköszönték, hogy megtanítottam őket úszni. Nincs az a plecsni vagy ceremónia, amely felülmúlná ezt.”
Kiss Miklós jövőre 70 éves lesz. Magától mondja: amíg bírja, délutánonként elmetrózik angyalföldi otthonából Kőbányára, hogy újra és újra megszerettesse az úszást a csöppségekkel. Ragaszkodik ahhoz, hogy ő csak az alapokat adja, a többi már a kollégákon múlik.
„Valaki azzal hozza le a gyerekét, hogy nagy tehetség, mert magas, karcsú, jó izomzatú és hajlékony, csakhogy az ilyen szülő tévedésben van. Mert ez adottság, nem tehetség. Hadd idézzem Széchy Tamást: a tehetség intelligens fanatizmus. Sokan elképzelni sem tudják, mi minden szükséges ahhoz, hogy valaki a csúcsra jusson – vagy mi mindenen múlhat, hogy valaki eltűnik. Mondok két példát: volt egy tanítványom, elképesztő különbség volt közte, valamint a többiek között, minden jel arra mutatott, hogy a legjobbak közé emelkedhet. Hogy mi okozta a vesztét? A videomagnó! Akkoriban jelent meg a magyar piacon, és az apukája az egyik délután azzal keresett meg: »Miklós bácsi, köszönjük szépen az eddigi munkáját, de a srác nem akar többet edzésre jönni, inkább videózik…« A másik: volt egy fiú, ötventől ezerötszáz méterig mindent megnyert, rendre Darnyi Tamás előtt ért célba, azonban az úgynevezett feladásos rendszer miatt elkallódott. Sajnos sokan jártak így. Nekem szerencsém volt és van, a Spartacusnál Turi György és Pecsics Zsuzsa személyében két remek kollégának adhatom tovább a gyerekeket. Gyuri amúgy is kiváló ember, ha bajba kerülnék, még a világ végére is elmenne, hogy segítséget kerítsen.”
Kiss Miklós két dologhoz nem kapott támogatást. A 2005-ben kiadott, A versenyúszás alapjai című könyvéhez, illetve az ez alapján készülő DVD-sorozathoz. Nem mondhatni, hogy a megannyi kikosarazás a kedvét szegte volna, sőt. Ha öt évébe is került, de a saját maga szerkesztette könyvet kiadta („…szerencsém van, gépészmérnök lévén jól kezelem a Photoshopot, a Quarkot és a szövegszerkesztőt”), míg a filmek legyártásához azt követően vágott neki, hogy a profik ötmillió forintos ajánlatát udvariasan visszautasította, és vásárolt magának egy kézi kamerát. S lám, egyedül is megy: az ötből négy rész már elkészült. Felvetődik bennem: a könyv vagy a DVD-k alapján az is megtanul úszni, aki nem tud?
„Nem – int le az író-rendező. – Olyan ez, mint a szobrászat. Hiába olvashatsz arról, hogyan készül egy alkotás, azt csak a szobrász tudja, hová kell ütni, hol kell kijavítani a hibákat. A módszerem, úgy tűnik, működik, talán nem véletlen, hogy a Testnevelési Egyetem tiszteletbeli tanáraként immár a tizenegyedik előadásomra készülök. És bevallom, kicsit hizlalja a májam, hogy amíg mások húsz percig beszélhetnek, én addig mondhatom a magamét, ameddig akarom…”
