Példálózhatnánk a litvánokkal, az osztrákokkal a világbajnoki selejtezők kapcsán, a Bajnokok Ligájára gondolva pedig a fehéroroszokkal, a ciprusiakkal, hogy lám-lám, nincsenek bebetonozva az elitbe a futballhatalmaknak kikiáltott nemzetek, de nincs értelme. Bennünket az érdekel, hogy mire mennek a magyarok, arra vágyunk, hogy végre mi örüljünk, bennünk szülessen újra a remény – esetünkben a válogatott jóvoltából.
A csapatnak csaknem húszezren drukkoltak a helyszínen szombaton a dánok ellen, képzelhető, milyen hangulatban indultak volna neki az éjszakának a Puskás Ferenc Stadionból, ha – a látottak alapján megérdemelten – egyetlenegy gólt beprésel valamelyik játékosunk a dán kapuba. Nem így történt, de spongyát rá! Az a meccs már a múlt, még a tanulságai is csak akkor érdekesek, ha beépülnek a svédek elleni taktikába. És a stockholmi mérkőzés után az örök optimista és a megátalkodott tamáskodó egyöntetűen állapíthatja meg, hogy a szombati gól nélküli döntetlen csak ugródeszka volt a stockholmi bravúrhoz.
A lecke feladatott, a terhet nem azok teszik rá a futballisták és a vezetői stáb vállára, akik elszántságot, akaratot, fantáziát várnak a játékosoktól, hanem – a sorsolás. Amikor egymás mellé húzták ki az átlátszó gömbből Svédország és Magyarország nevét, tudhatta mindenki, hogy szeptember második szerdáján Stockholmban kell megmutatniuk a magyar futballistáknak, hogy mire képesek. Az esélyek nem változtak 2007 novembere óta, a csaknem egy esztendő elegendő volt hozzá, hogy valamennyi érdekelt végiggondolja, mit tehet hozzá a csapat sikeréhez. A pillanatnyi forma persze kiszámíthatatlan, ám hogy bátorság nélkül képtelenség egyről a kettőre jutni, az akkor is világos volt, mint a nap.
Most még inkább az.
Tehát lássuk a medvét, lássunk egy igazi csapatot, kelljen észrevennünk, hogy nem csupán a kezdés előtt és a lefújás után, a nyilatkozatokban létezik a hegyeket megmozgató mentális erő, hanem akkor is, amikor a legfontosabb: a meccsen!
Ma. Este. Stockholmban.
(És később, de az már egy új mese.)