Egy angol szakíró szerint Dél Korea és Észak-Korea válogatottja olyan gyakorisággal találkozik egymással, amilyen ritkán Wayne Rooney gólt lő az angol nemzeti csapatban. S ha a pellengérre állított manchesteri csatár 2007-ig még úgyahogy tartotta a tempót az ázsiaiakkal, megállapíthatjuk, mára jelentős a lemaradása: az idén egyetlen gólt sem ért el, a két koreai együttes azonban február óta már negyedszer csap össze egymással.
Az Észak-Korea–Dél-Korea párharc ugyanakkor azon mérkőzések közé tartozik, amelyeket nem lehet elkoptatni: a két válogatott szerdai világbajnoki selejtezője politikai szempontból körülbelül olyan furcsa esemény, mintha Mihail Szaakasvili grúz elnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök kézen fogva csúszdázna a vidámparkban.
Hogy megértsük a feszült viszony lényegét, nem is kell elszakadnunk a Rooneypéldától. Mármint az „ázsiai Rooney”-étól. Az angol futballista vágott szemű megfelelője, Dzsong Tae Sze már-már hihetetlen története élő diagnózisa a két állam beteges kapcsolatának.
Észak-Korea válogatottjának talán legnagyobb csillaga délkoreai szülők gyermekeként, dél-koreai állampolgárként született Japánban, ám tanulmányai során – kihelyezett észak-koreai „átnevelő” iskolákba járt – egyre rokonszenvesebbé vált számára a kommunista ország. Amikor viszont a dél-koreai hatóságoknál észak-koreai „átkeresztelkedéséhez” kérelmezte állampolgársága megszüntetését, kemény ellenállásba ütközött: mivel Észak-Korea nevű államot nem ismertek, elutasították az igényét. A fiatalember állhatatos próbálkozásait azonban végül siker koronázta, hiszen egy japán szervezet segítségével végül észak-koreai útlevélhez jutott, amellyel – a FIFA különengedélye után – pályára léphetett új hazája nemzeti futballcsapatában. Dzsong Tae Sze immár 11-szeres észak-koreai válogatottnak vallhatja magát, úgy, hogy mind a mai napig (!) nincs északi állampolgársága, csak déli.
„Nem lesz több döntetlen!” – ígérte a kalandos sorsú 24 éves támadó a Dél-Korea elleni mérkőzés előtt, az előző három idei találkozó barátságos végkimenetelére (1–1, 0–0, 0–0) utalva. Kijelentésével valószínűleg nem erre célzott, ám jegyezzük meg: néhány, az északiak jogaiért aggódó (ritka szókapcsolat...) független szakértő is arra hívta fel a figyelmet, a szerdai ütközetet „nem hagyják” döntetlenre végződni. A dél-koreaiak túlzott sportdiplomáciai befolyásától tartó megfigyelők szerint a legapróbb részletekkel is a 2002-es vb-negyediket segítik a kontinens sportági vezetői.
Gyanújuk szerint a szerdai vb-selejtezőt is azért vitték semleges helyszínre, Kínába, hogy az északiak esélyeit csökkentsék. A valós magyarázat azonban alighanem a hivatalos indoklásban is szereplő érv: mivel az eredetileg pályaválasztó Észak-Korea egyértelművé tette, nem hajlandó lejátszani Dél-Korea himnuszát és kitűzni a zászlaját, nem felelt meg a FIFA válogatott mérkőzések megrendezésére vonatkozó feltételeinek (a két ország márciusi találkozóját is Sanghajban rendezték). Lássuk be, a phenjani vezetők számára különösen kínos lett volna, ha az ország fennállásának díszes ünnepségekkel kísért hatvanadik évfordulóját (szeptember 9.) követő napon az ősi ellenséget látják vendégül...
Az elmérgesedett viszony gyökerei mélyre nyúlnak: az 1950 és 1953 közötti koreai háború után Észak-Korea és DélKorea nem kötött békét egymással, így a nemzetközi jog értelmében a mai napig hadiállapot van érvényben a két fél között. A kölcsönös diplomáciai támadások mindennaposak, az északi kormány hivatalos honlapján például arról tájékoztat, hogy a délieknél negyvenezres amerikai hadsereg figyel éberen, nehogy átlépje valaki a határt, a hírhedt 38. szélességi fokot. Aki megteszi, halállal lakol, aki pedig „csak” olvas vagy beszél Észak-Koreáról, pénz- és börtönbüntetésre számíthat.
Feszültségkeltésben azonban a déliek sem rosszak: a futballszövetség egyik vezetője szerint az északiak aranyáron (50–200 dollár) árulják a jegyeket a sanghaji meccsre, hogy a dél-koreai szurkolókat otthon tartsák – ha már a saját híveik nagy része nem lehet ott. Lakosait ugyanis nem engedi el Észak-Korea az idegenbeli válogatott meccsekre, így csak a Japánban élő külhoni állampolgárok buzdíthatják a csapatot, ahogyan külföldi klubokba is csak a szigetországban lakók szerződhetnek.
A fentiek tükrében különösen szép gesztus volt, hogy a legutóbbi, szöuli mérkőzésen a déliek szurkolói „We are one” („Egyek vagyunk”) feliratú zászlót lebegtettek. Még akkor is, ha az üzenet messze áll a valóságtól.
