Nem akarta, hogy ott legyünk a verseny alatt. „Teljesen el tudom veszíteni a fejemet, jobb, ha egyedül élem meg ezeket a pillanatokat” – mondja, de ígéretet tesz rá, ha Kati aranyérmes lesz, szívesen lát minket otthonában. Amikor a páros döntője után felhívjuk, könnyeivel küszködve mondja: jöhetnek. Túl van a katarzison, most már képes összeszedetten, higgadtan beszélni lánya újabb olimpiai sikeréről. Irma, Kovács Katalin édesanyja kedvesen fogad bennünket. Azonnal a kertbe invitál, hiszen a lakásban Németországban élő lányának, Lillának a kisfia szundikál. A kertben kávéscsészék, mellette piros, fehér és zöld papírból hajtogatott ünnepi szalvéta áll.
Készült. Készült egy fantasztikus délelőttre, egy felejthetetlen, nagy pillanatra...
Aztán jött a hideg zuhany. Kovács Kati csak negyedik lett az egyes versenyek során.
„Belehaltam – mondja maga elé nézve az anya. – A szívem szakadt meg érte, és miközben azt kívántam, bárcsak megölelhetném, bárcsak megóvhatnám, tehetetlenül tördeltem itthon a kezem. Már a rajtnál látszott, hogy feszült, aztán valójában nem tudom, mi történt, csak villanások vannak meg ebből a döntőből, hiszen általában önkívületben nézem végig a versenyeit. Aztán láttam, hogy negyedik lett, és fogalmam sem volt, képes lesz-e felállni ezután, de bíztam benne.”
S a kertben megelevenedik a múlt. Beszélünk konfliktusokról, döntésekről, gondokról, kitartásról és keménységről, amelyet volt kitől örökölnie Katinak.
„A családunk olyan, hogy ha valamit elhatározunk, akkor igyekszünk az ésszerűség keretein belül mindent alárendelni neki, és végigmenni az úton. Kati is ilyen.
Kemény lány. Hihetetlen akarata van, amit az idén már többször is bizonyított.
Olykor féltettem őt, nagyon... És úgy, de úgy segítettem volna neki. De ő... Hogy is fogalmazzam meg... Meghallgatja a tanácsokat, de döntéseit egyedül hozza meg, gondjait egyedül kívánja megoldani. És ez, ha azt veszem, természetes is. Ilyenkor pedig a legfőbb segítség, amit egy anya adhat: az ölelés, a dédelgetés, a simogatás.”
Ha tehette volna, a televízió képernyőjén keresztül tüntette volna el a csalódottságot lánya arcáról. Hiszen a páros rajtjánál az anyai szem elől eltakarhatatlan mélységek tükröződtek Kati arcán.
„A párosnál ismét elvesztettem a fonalat. Láttam, hogy kiváló volt a rajtjuk, majd valahogy azt is fogtam, hogy előnyben vannak, ami egyre inkább megingathatatlannak tűnt. Kimondhatatlan ez az érzés, az a büszkeség, amely itt, belül feszít engem – teszi a kezét a szívére. – Tudtam, hogy a lányom világklasszis, és most már azt is tudja mindenki, hogy mekkora sportember. Fel tudott állni a padlóról, és képes volt megcsinálni mindazt, amiben mindvégig hitt, amire mindent feltett. Csodálatosak voltak Natasával. Hogy miként sikerülhetett mindez? Szívvel. Sokan álltak mellettük, amit jeleznek a gratuláló SMS-ek, üzenetek. Nagyon köszönöm, hogy így szeretik ezt a két lányt.”
