Bár a 400 méteres síkfutás aranyát az amerikai LaShawn Merritt nyerte meg, a döntő után a pályáról kijövő futók közül a riporterek inkább a második helyezett, ugyancsak amerikai Jeremy Warinert rohanták meg. Arról faggatták a nagy esélyest, hogy kudarcának lehet-e köze ahhoz, hogy januárban szakított mesterével. A 73 éves Clyde Hart az előző három olimpián győzelemhez segítette tanítványait: Atlantában és Sydneyben Michael Johnson, Athénban Wariner volt a bajnok. Wariner kitért a kérdés elől, mostani trénerét dicsérte, s azt is elárulta, háromszáz méterig pontosan úgy futott, ahogyan eltervezte. „Amikor hajrázni akartam, nem tudtam. Nem mentek a lábaim. De nem arról van szó, hogy túlságosan bekezdtem, a célegyenesig úgy versenyeztem, ahogyan elterveztem. Ott azonban elszállt minden erőm – mondta. – Ha úgy futottam volna, mint az elődöntőben, akkor győzök.” Így viszont csaknem egy másodperccel szorult Merritt mögé, s az olimpiák történetének legnagyobb különbségű vereségét szenvedte el ezen a távon.
Riválisának sikerült végrehajtania azt, amit megálmodott, igaz, Merritt – Bolt futását látva – a döntő előtt változtatott a tervén. „Ahogy videón visszanéztem az elődöntőt, láttam, hogy túl rövidek a lépéseim – magyarázta Merritt. – De tanultam Usain Bolttól. Ő is magas, mégis hagyta, hogy menjenek a lábai. Középiskolásként, mielőtt elkezdtem technikázni, én is úgy futottam, ahogyan ő, s most úgy döntöttem, visszatérek a nagyobb, könnyebb lépésekhez. Hagytam, hogy repüljek. Éreztem, hogy senki sem előzhet meg.”
Merritt az érmét fivére, a kilenc évvel ezelőtt elhunyt Antwan emlékének ajánlotta, aki megismertette őt a sporttal. Antwan egy iskolai verekedésből menekülve kiugrott a nyolcadik emeleti ablakon, s életét vesztette. Az addig baseballozó LaShawn sportágat váltott, és futni kezdett. „Középiskolásként futás közben néha úgy éreztem, mintha kívülről szemlélném önmagam, mintha együtt futnánk a fivéremmel – így az újdonsült bajnok. – Azt hiszem, most nagyon büszke lenne rám.”