Utólag ezt úgy írták le, hogy Koló velük volt, fogta a kezüket, szinte húzta őket a célig. A magyar hármas tempóját már nagyon kevesen bírták.
Hétszázötvennél már negyedik volt a hajó.
Nyolcszázötvennél már látni lehetett, hogy a román páros utolérhető.
Kilencszáznál már tudni lehetett.
Kilencszázötvennél már mintha előrébb is lett volna.
Ezernél?
A végeredmény alig akart megjelenni a táblán. Majd azt olvashattuk, hogy „1. Belarus”. Rendben, ezt tudtuk.
„2. Germany”. Ez is nyilvánvaló volt.
Aztán…
Másodpercekig semmi, az embert majd’ szétvetette az ideg.
És aztán…
Igeeen! Megvan!! Megcsinálták!
„3. Hungary”
Kozmann György és Kiss Tamás olimpiai bronzérmes!
Az a Kozmann, aki „azon” a júliusi napon a társát, a partnerét veszítette el.
S az a Kiss Tamás, akiről korábban csak Ludasi Róbert tudta, hogy jó kenus. És persze Kolonics György. Nemhiába kedvelte az ifjú legényt, nemhiába jelentette ki, hogy szép jövő vár rá.
Arra persze senki sem gondolt, hogy is gondolhatott volna, hogy Tamás már Pekingben bizonyíthatja ezt.
Három perc negyven másodperc és kétszázötvennyolc ezredmásodperc alatt bizonyította. A végén még arra is maradt energiája, hogy jobbra pillantva (az egyes pályáról csak arra lehetett…) megállapítsa: harmadikok lettek.
Kozmann György méltó társra lelt.
Kolonics György békében nyugodhat.
