A pekingi taxisoknak parancsba adták: amíg tart az olimpia, sárga inget, kék nadrágot és fehér kesztyűt kell viselniük, továbbá ajánlott a nyakkendő hordása is. A mi sofőrünk él azzal a lehetőséggel, hogy az utóbbit nem tették kötelezővé – lelke rajta. Ennél több érdekességgel viszont nem szolgálhatunk vele kapcsolatban, tudniillik ő nem beszéli az angolt, a németet vagy a magyart, mi pedig hadilábon állunk a kínaival, így a társalgás helyett bámulunk kifelé az ablakon. Főleg akkor tapadunk az üveghez, amikor a kordonokkal övezett ötkarikás zónát elhagyja a jármű. A „kilátás” egyszerre lenyűgöző és riasztó.
Mintha másik városba érkeztünk volna; olyan városba, amelynek lakói azt sem tudják, hogy itt olimpiát rendeznek. Hogy az addig kétméterenként szemet szúró „Beijing 2008” feliratú lobogók és drapériák egyik sarokról a másikra eltűnnek, az a legkevesebb. „A hepatitisz veszélyesebb, mint az AIDS!” – tartja magasba tábláját egy ismeretlen kínai, és abban a pillanatban hátradőlünk az ülésen: de jó, hogy még odahaza beoltattuk magunkat. A taxi közben lassabban halad, mint egy húzódással bajlódó lajhár, de ezen nem csodálkozunk: az akadálymentes közlekedést garantáló olimpiai sávot csak a ringen belül festették fel. Persze, ahol csak egy sáv van, ott nehéz kettőt csinálni… Olybá tűnik, az itt élőknek sokkal nagyobb a gondjuk annál, minthogy Kína 72 vagy 73 aranyérmet söpör-e be augusztus 24-ig. A családok százezreinek otthont adó hutongok, azaz keskeny sikátorok bejáratánál az öregurak guggolva hódolnak kedvenc (és nem zárható ki, hogy egyetlen) hobbijuknak, a vejcsinek nevezett kínai sakknak. A dugó lehetővé teszi, hogy bekukkantsunk egy-egy utcácskába, s a látottak alapján megállapíthassuk: a képek nem lakásmagazinokba kívánkoznak. A legtöbb ember mégis mosolygós, ki tudja, talán éppen azért, mert ezen a napon kristálytisztán látni az eget. (Csupán zárójelben: amióta itt vagyunk, és ennek már tizenegyedik napja, ez a második eset…)
Te, az a bicikliző bácsi nem olimpiai pólóban teker? De! Eltévedhetett… Amiként az a gyerek is, aki a Tiltott Város északi kapujánál karórát akar ránk sózni. Nem értjük, miért úgy próbálkozik, hogy a Császári Palotaként is ismert emlékhelyről szóló útikönyvre mutatva érdeklődik: „Hey, Mister, want Doxa?” Körbenézve aztán rádöbbenünk, azért suttog, mert harminc méterrel odébb két egyenruhás ügyel a rendre, a fegyelemre és a törvényességre…
Csakúgy, mint kívül, a Város falain belül is több a kínai, mint a külföldi. A felsők alapján mégis úgy tetszik, mintha a határon túliak lennének nagyobb számban: nem Jao Ming, hanem Kobe Bryant dresszében virítanak a helybéli srácok, és a Sanghaj Senhua vagy a Dalien Side szerelése helyett a Manchester Unitedé és a Barcelonáé jelenti a divatot. Feltűnnek holland, litván, dél-afrikai, továbbá brazil trikók is, de a nyakban lógó akkreditációs kártyákból kiderül, ezeket a sportolók hordják – a brazil fiatalember sajnos nem Ronaldinho.
A Ming-dinasztiához tartozó Jongle császár uralkodása idején felhúzott palotán áthaladva egyik ámulatból a másikba esünk. Először akkor koppan az állunk, amikor arról olvasunk, hogy 1406 és 1420 között 200 ezer ember dolgozott a 720 ezer négyzetméteren, másodszor akkor, amikor szembesülünk azzal, milyen gyönyörű munkát végeztek, harmadszor akkor, amikor megtudjuk, hogy 2000ben nyitottak itt egy Starbucks kávézót, negyedszer pedig akkor, amikor meglátjuk a kosárlabdapályát…
Mivel a Tiltott Várost az elmúlt években folyamatosan renoválták, feltesszük, az ide valahogy nem illő műfüves (!) placc a jelek szerint mégiscsak meglévő Jao Ming-őrület hatása.
És a történelemkönyvek még arról írnak, hogy 1644-ben véget ért a Ming-éra…
