Mincza-Nébald Ildikó örömkönnyektől csillogó szemekkel, széles mosollyal érkezett a vegyes zónába – magyar vívót ilyen állapotban eddig még nem láthattunk a pekingi olimpián.
Ugye, nem az elszalasztott döntőt siratja, hanem a bronzéremnek örül? – kérdeztük.
Természetesen boldog vagyok, hiszen ez az olimpiai harmadik hely pályafutásom csúcsa, így a vége felé, habár én is ismerem a mondást: sohase mondd, hogy soha. Egyébként már Athén után is azt mondtam, vége, aztán tessék, itt vagyok. Lehet, hogy kihúzom Londonig? Na, azért ezt ne vegyék annyira komolyan…
Milyen tervekkel, célokkal érkezett az olimpiára?
Igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ez az olimpia már csak afféle ráadás, lábjegyzet a karrierem végén, de nem sikerült. Én minden versenyre a végső győzelem szándékával állok ki, most sem volt másképp. Akkor nyilván bánja, hogy nem jutott döntőbe.
Persze hogy bánom. Tizenhárom tizenhárom után volt egy furcsa eset, megszúrtam a románt, de a bíró nem adta meg a találatot. Az volt a fordulópont.
Nehéz volt kiverni a fejéből a keserű gondolatokat?
Nehéz, azért is tudott elhúzni a bronzcsörtében a kínai lány. Szerencsére össze tudtam szedni magam, ráéreztem a csuklószúrásra, aztán meg szinte kegyelmi állapotba kerültem, minden sikerült.
Legtöbb asszóját jelentős hátrányból fordította meg. Ez a specialitása?
Dehogy, csak mostanában. Már az olimpiára kijutásom szempontjából sorsdöntő, Nagy Tímea elleni csörtémet is négy nyolcról nyertem meg.
Kinek ajánlja a bronzérmet?
Ön szerint?
(A rejtvény megfejtéséhez annyi segítséget adunk, hogy a döntőbe jutás után Ildikó csak egy nevet kiáltott a Magyar Rádió mikrofonjába, kislányáét, Franciskáét…)
