a remény szikrájával, szinte félve jegyezte meg: „Mintha fáradna Phelps…”
Hát nem fárad. Sőt azt is megtudtuk, hogy azért javította meg „csak” hat századdal a 200 „pille” világrekordját, mert a víz befolyt a szemüvegébe, s az utolsó százon már nem is látott, nem tudta, mikor ér a falhoz, csak a tempóit számlálva sejtette, hol is tart. Őrület…
Szóval Lochte után Ricky Berens, majd végül Peter Vanderkaay következett, meg egy álomhatár ledőlése: 6:58.56 perccel, az első, hét percen belüli idővel győzött a Team USA.
Ez volt – eddig – a tizenhatodik világcsúcs a pekingi medencében.
Persze volt előtte tizenegyedik (Alain Bernard, 47.20 mp), tizenkettedik (Eamon Sullivan, 47.05, mindkettő a 100 m gyors elődöntőjében), tizenharmadik (Federica Pellegrini, 1:54.82, a 200 m női gyors döntőjében), tizennegyedik (Phelps, 1:52.03, 200 m pillangó) és tizenötödik (Stephanie Rice, 2:08.45, a 200 m női vegyes fináléjában). Azt mondják a bennfentesek, hogy az iszonyatos világcsúcsdömping egyik oka a háromméteres vízmélység, emiatt állítólag nagyobb a felhajtóerő, könnyebben tartják magukat a felszínen az úszók.
Ha ez igaz, a 2012-es londoni olimpia úszóversenyeit a Mariana-árok térségében kellene megrendezni…
