kellene tartania, mire a telefo nunkban lapul a SIM-kártya, addigra annyi üdítőt itatnak velünk, hogy lassan kikívánkozunk oda, ahová még a király is gyalog jár. „Yes, yes” – mosolyog az egyik intéző, és már nyitja is az ajtót – a személyzeti mellékhelyiség bejáratát. Nem mondja, de tekintetével jelzi: csak nyugodtan. Ha nem lenne ott a takarítónő, talán még menne is… Lényeg a lényeg: minden szempontból megkönnyebbülve búcsúzunk, cseppet sem aggódva amiatt, hogy a kártya átvételekor aláírtunk egy 14 pontból álló szerződést, melynek nemhogy egy pontját, egy írásjegyét sem tudtuk elolvasni.
Mindenre van ember, több is, mint kellene
Sokkal idegesítőbb a kínaiak azon szokása, hogy a zsebkendőt csak arra nem használják, amire leginkább kellene. A következő részt tizenkét éven aluliaknak, továbbá étkezés előtt állóknak nem ajánljuk: ugyan előre felhívták a figyelmünket arra, hogy ettől (is) kifordulhat a gyomrunk, az ember mégis hülyét kap attól, hogy errefelé nem szégyellik jó mélyről felszívni, majd – körül sem nézve – a járdára „továbbítani” az orrnyálkahártya-váladékot. Úgyhogy nem árt körültekintően sétálgatni, mert aki nem kellőképpen óvatos, bizony könnyen lábmosásra kényszerülhet.
Ha valakitől, a rendőröktől nem várható efféle „nyálasság”. Biz’ isten, úgy sajnáljuk őket, mint egykoron E. T. hazamenetelét: órákon keresztül posztolnak, olykor a tűző napon (36-37 Celsius-fokban, 55 százalékos páratartalomban!), s azt talán hozzá sem kellene tenni, hogy haptákban. Mosolyogni még senki sem látta őket, bár egyikőjük egyértelműen elbizonytalanodott, amikor integettünk neki. Visszaintegetni végül nem mert, ugyanakkor erős a gyanúnk, odahaza boldogan újságolta: „Képzeld, anyukám, ma olyasmi történt velem, mint még soha. Hét és fél órája álltam mozdulatlanul, amikor külföldiek odaköszöntek nekem…”
Legközelebb talán vissza is int. Hasonlóval már nem próbálkoztunk annál a két egyenruhásnál, aki az újságíróknak otthont adó faluban őrzi a hatalmas fehér sátor alá beparkolt két tűzoltóautót. Az utcán strázsáló sorstársaikkal szemben annyi előnyük van, hogy naptól védett helyen szolgálnak és védenek, egyébként kénytelenek elviselni, hogy aki csak arra jár, megbámulja őket. Arra viszont fogadni mernénk, hogy az olimpia végéig más feladatuk nem lesz, mint vigyázzban állni: az elmúlt napokban egyetlen kollégával sem futottunk össze, aki azt tervezné, hogy ellopja valamelyik (esetleg mindkét) járművet.
Ahol hatan dolgoznak, az a kávéfőző pult. Szerintünk egyvalaki is elég lenne erre a melóra, ám a kínaiak úgy gondolják, egy eszpresszó legyártása nem több és nem kevesebb, mint féltucatnyi munkatársat kíván. Hogy megértsük őket (noha ez esetben ez lehetetlen): az első ember felveszi a rendelést, a másik lefőzi a kávét, a harmadik hozza a csészét, a negyedik átnyújtja a vevőnek, az ötödik pedig elkéri a pénzt. Hogy mit csinál a hatodik? Naná, hogy kontrollál: ha – ránézésre! – úgy véli, nem úgy sikerült az eszpresszó, ahogy azt a vásárló kívánja, kiönti. A kávéval együtt ekkor a vendég is kiborul, hiszen kezdődik minden elölről. Eddig mégis az a lány tűnt leginkább megviseltnek, aki a magyar női kézilabda-válogatott edzése előtt rossz helyre irányított minket. No, nagy kerülőt nem tettünk miatta, legfeljebb másfél métert haladtunk a másik irányba, midőn észbe kapott, hogy mégsem balra, hanem jobbra kellene mennünk. Nem számoltuk ugyan, de legalább huszonnégyszer kért elnézést, mit sem törődve azzal, hogy egyszer sem kellett volna (no jó, esetleg egyszer). Tartunk tőle, hazaérve az volt az első dolga, hogy százszor papírra vetette: „Soha többé nem viszem rossz útra a magyar újságírókat.”
A helyiek többsége örül, de vannak ellenzők is
Szintúgy kézilabdás élmény: a Kína–Magyarország felkészülési találkozót követő sajtótájékoztatón az angolul feltett „Miért nem játszott Görbicz Anita?” kérdésre érkezett „Azért, mert még mindig nem gyógyult meg a lába” magyar feleletet imígyen tolmácsolta a kínai hölgy: „A csapatnak még nem sikerült az akklimatizálódás. Köszönöm.” Utóbb kiderült, nem saját kútfőből pattant ki a válasz, a kisasszony papírról olvasta fel – csakúgy, mint a többit… Azt természetesen nem tőle tudjuk, hogy a helybéliek félig örülnek az olimpiának, félig meg nem. Amint egy, a neve elhallgatását kérő személy fogalmazott: „A nép azon fele, amelyiknek haszna van az egészből, ujjong, a másik, amely úgy érzi, hogy a rendezésbe ölt pénzt az ország igencsak elmaradott részének fejlesztésére kellett volna fordítani, kesereg.” Majd kicsit
sem viccesen hozzáfűzte: az utóbbi táborba tartozók be sem kapcsolják a tévéjüket a játékok idején, többek között azért nem, mert nincs mit bekapcsolniuk… Bezzeg a pekingi „közterületfenntartók” lelkesedését nem érheti kritika. Megfigyeltük: a rajt előtti hetekben telepített, kétségkívül csodás virágágyásokból lehajolva, szálanként szedik ki a gazokat. Ha esténként derékfájásra panaszkodnának, senki sem csodálkozhatna: van, akinek két kilométeres szakasz jut. Sajnálkozó ábrázatunkat mégis kedves mosollyal fogadja, hiába, eme munkakör előnye a virágos jókedv.
A „Security” feliratú pólót viselő alacsony és szemüveges fiatalembereken mi vigyorognánk, ha nem jutna eszünkbe, hogy ha valakik otthonosak lehetnek a keleti harcművészetekben, akkor azok ők. A hajviseletük is erre enged következtetni, fésűt még egyikőjük sem kapott ajándékba. Tízből kilenc kínainak amúgy ugyanolyan a „sérója”, igaz, a tizedik alaposan kilóg a sorból, vállig érő frizurája sem takarja el a fülét díszítő karikákat. Hirtelenében képtelenek vagyunk dönteni, hogy fiú-e vagy lány, a rejtély végül megoldódik: fiú. A konzervatívak mindezért Hongkongot hibáztatják, mondván: a „divat” onnan terjed, de bizonyítékok híján, illetve a másik fél meghallgatása nélkül jobban tesszük, ha a kérdésben e helyütt nem próbálunk meg igazságot tenni.
Különben is, lehet, hogy az egész nem több, mint pekingi kacsa.
