Kínában nagyon megsértődtek a Nemzetközi Olimpiai Bizottságra, amikor 1993. szeptember 23-án Monte-Carlóban úgy döntött a vezérkar, hogy a XXVII. nyári olimpiát Sydney rendezheti. A világ egyik leghatalmasabb országában ugyanis biztosra vették, hogy ők láthatják vendégül 2000 nyarán a földkerekség legjobb sportolóit. Hogy nem így lett, az csak fokozta a kínai kormány dacosságát, és eltökéltségét a rendezés iránt.
Mert egy olimpiára odafigyelnek. Mindenhol, szerte a nagyvilágban. Kínában ugyanis már rég szerettek volna teljesen szakítani a „nagy bezárkózás” politikájával, s felhívni az országra a figyelmet. 2004-re nem jelentkeztek rendezőnek, ám a duzzogás mellett a józan megfontolás is bőven szerepet kapott a kínaiak magatartásában: tudták, hogy egy ekkora ország akaratát nem hagyhatja sokáig figyelmen kívül senki. Még a nagy hatalmú NOB sem. Így is lett.
2001. július 13-át piros betűs ünnepnappá nyilvánították a kontinensnyi országban: Moszkvában, a NOB 112. ülésén Kína megkapta, amire vágyott: Pekingé lett a 2008-as nyári olimpia. (Torontót, Párizst, Isztambult és Oszakát megelőzve.)
Kínának ez egészen biztosan megéri. Hogy a kínaiaknak is? Az már nem ennyire egyértelmű. A kínai kormány ugyanis elsősorban saját magát kívánja népszerűsíteni. Ehhez megvan minden képessége, és a rendelkezésre álló pénzösszeg is. Pekingben mostanság semmi sem drága. Az nem volt ritka az olimpiák történetében, hogy egy rezsim a maga imázsát, saját nagyszerűségét kívánja igazolni a sportpályán. Megtették ezt 1936-ban a náci Németország vezetői, mint ahogyan megpróbálták ugyanezt a kommunista világban eddig rendezett egyetlen olimpián 1980-ban Moszkvában is. Ott még az űrből is üzenetet küldött a Lenin-stadionba a Leonyid Iljics Brezsnyev nyitóbeszédére váró tömegnek a Szaljut-6 legénysége, Leonyid Popov és Valerij Rjumin.
Nos, a kínaiak az olimpia kapcsán egyelőre még nem járnak a világűrben. Ám közel vannak hozzá. A több mint egymilliárd lakost számláló ország vezetői azonnal gigantikus beruházásokba fogtak, alighogy megkapták az olimpia rendezési jogát. A reformkommunista vezetőknek semmi sem drága: semleges becslésekre hagyatkozva 43 milliárd dollárt költöttek arra, hogy a világ tökéletes Kínát lásson. A szervezők csupán 16 milliárdot vallanak be. „Egy világ, egy álom” – szól az olimpia hangzatos jelszava, s ezt nem csak szólamnak gondolják a több évtizedes elszigeteltségből kifelé tekintgető kínai politikusok. Az egyik legmerészebb terv szerint a Csomolungma tibeti oldalán egészen a világ legnagyobb hegycsúcsára induló hegymászó alaptáborokig vezető aszfaltutat építettek volna. Ez nem valósult meg – egyelőre…
A pekingi belváros közepét azonban teljesen letarolták, és egy Olympic Greennek nevezett hatalmas zöld parkot hoztak létre. Épült vadonatúj repülőtér, kétszáz kilométer új metróvonal, teljesen új autópálya-hálózat, összkomfortossá tették a vasúti közlekedést, modern lakóparkok ezrei, több mint száz új – minimum négy- vagy ötcsillagos – szálloda (a NOB vezetőit hétcsillagos luxushotelekben szállásolták el!), 37 vadonatúj sportlétesítmény nőtt ki a földből. Mindegyik csillog-villog. A stadionokat a földkerekség legmenőbb építészei tervezték, amerikaiaktól kezdve, ausztrálokon át, svájciakig. Már most építészeti csodaként tartják nyilván a Madárfészeknek becézett, félmilliárd dollárért épült varázslatos, 91 ezer nézőt befogadni képes olimpiai stadiont vagy a szappanbuborékra hajazó, impozáns uszodát, a „Vizeskockát”. A már az olimpiai játékok helyszínén tartózkodó Kemény Dénes, vízilabda-válogatottunk sok mindent átélt szövetségi kapitánya mondta, hogy a tízezer sportolót és ötezer sportvezetőt fogadó, ultramodern olimpiai falu meszsze fölülmúlja Sydney és Athén hasonló „sportvároskáját”. És ami a lényeg, sokkal lakhatóbb is.
A játékok befejezése után eladják a lakásokat. Magyar pénzben, mérettől függően, hetven- és százötvenmillió forint közti áron. Nem olcsó.
Persze lesznek, akik megveszik. Kína ugyanis nagyon gazdag ország. Történelmi hagyományait, kulturális és művészeti értékeit és természeti kincseit is figyelembe véve. Megvan a forrás a monumentális beruházásokra. Amióta 2001ben eldőlt, hogy 2008-ban rendezhetnek, hihetetlen fejlődésnek lehetünk tanúi. A gazdasági növekedés az elmúlt hét esztendőben meghaladja a tíz százalékot! Az olimpiára elköltött 43 milliárd dollár a hússzorosa annak, amit az amerikaiak 1996-ban Atlantára fordítottak, és négyszerese a négy évvel ezelőtti athéni játékok költségeinek. Az sem véletlen, hogy a NOB halkan figyelmeztette a házigazdákat, legyen elég a költekezésből. Nem mintha nem tetszenének a lenyűgöző alkotások a nagyvezéreknek, egyszerűen csak attól félnek, a következő években a rendezési jog megszerzésével kacérkodó városok az óriási összegeket látván visszahőkölnek.
Hogy a befektetett pénz megtérül, afelől semmi kétsége sincs a kínai vezetőknek. Nem pillanatok alatt, de nem is évtizedek múlva. Hogy ezt mire alapozzák Pekingben? Tudják, a világ négyévente egyetlen alkalommal egészen biztosan a televízió képernyőjére ragad: az olimpiai játékok megnyitóünnepsége alatt. Máskor erre nem nagyon nyílik lehetőség. A külföldi cégek ebben az évben 8.6 milliárd dollárral többet költöttek reklámra az olimpiával kapcsolatban, mint az előző esztendőkben. A világot uraló nagyvállalatok képviselői tisztában vannak azzal, ilyen alkalom nem lesz még egy, most kell megmutatni a legújabb autócsodákat, az üdítőitalok legfiatalabb nemzedékét vagy a nagyszerű lehetőségeket kínáló bankokat.
Huszonegyezer tudósító kapott akkreditációt Pekingbe, ahová a játékok három hete alatt több mint másfél millió turistát várnak. Ők pedig az ország szebbik arcát kell hogy lássák, mert akkor visszajönnek, és még több pénzt költenek. Három hónappal ezelőtt még erősen megosztott volt a világ abban a kérdésben, hogy amit például Tibetben tesznek, az mennyire összeegyeztethető az emberi jogok tiszteletben tartásával. Mostanra elültek a kétkedő hangok. Senki sem beszél bojkottról. Minden előzetes fenyegetéssel ellentétben elutazott a megnyitóra George Bush amerikai elnök és Nicolas Sarkozy, az Európai Unió soros elnöke is. Elvégre lehetett mosolyogva integetni, lehetett hazaüzenni a befektetőknek: gyertek csak nyugodtan, ez szép ország, hozd csak a pénzedet, és én még gazdagabbá teszlek. A kínai politikusok megtalálták a módját, miként cenzúrázhatják a legkisebb mértékben az internethasználatot, és annak is, hogy a nemzetközi tévéstábok miként forgathatnak a diáklázadások véres leverésének emlékét őrző Tienanmen téren. Gyere, világ, nincs semmi takargatnivalónk!
Az „Egy világ, egy álom” szlogent hirdető óriásplakátok pedig jótékonyan elfedik a mögöttük lévő szegénységet, a kettéosztottságot. Mert ez a világ is csak annak álom igazán, aki meg tudja fizetni. Viszont új távlatokat nyitó univerzum. Olyan Kína arculatát mutatja, amely kiterjedését és a benne rejlő anyagi potenciált illetően is nemsokára a világ vezető hatalmává akar válni. Így megéri. Kínának is és a „modern világ” vezető urainak is. Ki törődik ilyenkor az emberi jogokkal…
