Oszlanak a sötét felhők

A gazdasági válság már a lab darúgásba is begyűrűzött – értékelte a spanyol sajtó az elmúlt hetekben napvilágot látó hírt: a Hivatásos Labdarúgóliga (LFP) irányítása alatt álló bajnokságok 2007–2008-as kiírását követően minden korábbinál több, 233 játékos számolt be elmaradt fizetésről az érdekeit képviselő Spanyol Labdarúgók Szövetségének.

A huszonkét klubot érintő ügyben a futballisták az egy évvel korábbi, 17 millió eurós adósság több mint kétszeresét, hozzávetőleg 38 millió eurót jelentettek be a szervezetnél.

Bár Gerardo González Movilla, az AFE elnöke úgy fogalmazott, a „klubok iránti tisztelet jeleként” az adósok listáját nem hozzák nyilvánosságra, nem titok, hogy az előző szezonban a Primera Divisiónban szereplő, összesen 21 milliós tartozást felhalmozó hat klub rangsorát a Levante vezeti. A valenciaiak hátraléka április végén már 16 millió euróra rúgott, és annak ellenére sem csökkent, hogy az együttes többször is sztrájkba lépett – az összeg a bajnokság végére 17 millió euróra nőtt.

Amint arról korábban beszámoltunk, a játékosok először május 7-én „Most már fizetést akarunk!”, illetve „Megoldás vagy lemondás!” feliratú pólóban futottak ki a Deportivo elleni mérkőzésre, amelyen a kezdő sípszót követően egy percig mozdulatlanul álltak a játéktéren. A már biztos kieső csapat nem sokkal később, az utolsó forduló előtt is munkabeszüntetést hirdetett meg, a jól időzített akció azonban csak időlegesen vezetett sikerre: a nagy sajtóvisszhangnak köszönhetően a valenciai önkormányzat ugyan azonnali megoldást sürgetett a bajnok Real Madrid fiesztáját (is) fenyegető helyzetre, ám az ígéret csupán mézesmadzag volt, a futballisták a madridi fellépésüket követően sem jutottak hozzá a pénzükhöz, s néhányuknak bizony el kellett adnia az autóját, hogy kifizethesse a közüzemi számlákat…

Az ehhez hasonló eseteket látva az AFE úgy döntött, ha az LFP és az illetékes kormányzati szerv, a Sport Legfelsőbb Tanácsa a versenyszabályzatban nem követel szigorúbb fizetési garanciát a kluboktól, maga is sztrájkba lép az előttünk álló évad augusztus 30–31-ére kitűzött első játéknapján. Mivel az akciótól egyetlen első vagy másodosztályú egyesület sem határolódott el, az LFP és a CSD nem tehetett mást, tárgyalóasztalhoz ült, és a július végi határidőt követően mindenki számára elfogadható megegyezésre jutott. Ennek értelmében a klubok a licenckérelmükben kötelesek több biztosítékot vállalni, be kell tartaniuk a minimálbérre vonatkozó előírásokat, és idejében folyósítaniuk kell a szerződésben rögzített juttatásokat, miközben a liga éberebben követi nyomon a pénzügyi feltételek teljesítését.

Mindent összevetve Jaime Lissavetzky, aki a CSD elnökeként a sport-szakállamtitkári posztot is betölti, két lényeges változásra hívta fel a figyelmet: a versenytörvény sporttal foglalkozó részeinek módosításával felszámolják a tarthatatlan anyagi egyenlőtlenségeket, ami az idény végére még a kevésbé tehetős klubok puszta létét is megkérdőjelezheti, illetve a szerencsejátékból származó összegek átcsoportosításával maga az állam is egyfajta fizetési garanciát nyújthat a játékosoknak.

„A megállapodás lényege nem az, hogy a bajnokság idejében elkezdődik, illetve nyilvánvalóan az is. A hangsúly sokkal inkább a klubok és a futballisták közti igazságosabb, stabil kapcsolatot biztosító modell megalkotásán van” – értékelte Lissavetzky az 1998 óta hatályos rendelkezéseket felváltó új szabályozást.

Tegyük hozzá, hiába oszlatták el a legsötétebb felhőket, az ingatlanpiac válságát alaposan megszenvedő spanyol gazdaság jelen helyzetét látva kevesen derűlátóak. A csökkenő spanyolországi beruházási hajlandóság ismeretében tehát csak akkor beszélhetnénk igazi előrelépésről, ha az érdekképviseletek, a liga és az állami szervek évről évre felülvizsgálnák mostani megállapodásukat, és az alacsonyabb osztályokhoz hasonlóan a legjobbak között is vasszigorral járnának el a „szabályszegőkkel” szemben. Ezzel kapcsolatban egyelőre nem érdemes találgatásokba bocsátkozni, de tíz év múlva biztosan tisztán látunk majd: akár sötét felhőket, akár verőfényt.