Különleges játékok
A balhé már 1990. szeptember 18-án kitört. Hogy Atlanta több szavazatot kapott, mint Toronto, Melbourne, Manchester és Belgrád, azt még sokan lenyelték, azt viszont csak nagyon kevesen tudták megemészteni, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a centenáriumi játékokra joggal pályázó Athén helyett a Georgia állambeli város mellett tette le a voksát. Az össznépi felháborodás csak fokozódott, amikor felvetődött a gyanúja annak, hogy jó néhány NOB-tag „jól járt” az amerikai helyszínnel, ám bizonyítani senki sem tudott semmit: mielőtt a megvesztegetést firtató nyomozás beindult volna, számos dokumentum „elveszett”…
Az „aranyolimpia” aztán úgy kezdődött, mint egy szervezetlen falusi szpartakiád: a megnyitón nagyobb volt a káosz, mint reggelente a pesti utakon. A főszereplők, azaz a sportolók csak többórás várakozás után vonulhattak be, de ez még hagyján: a végén egyetlen, meglehetősen szűkre szabott kijárón terelték ki őket, hogy aztán újabb órákat töltsenek a buszmegállóban. Mire egyesek visszaértek az olimpiai faluba, indulhattak a reggeli edzésre… S ha ez nem lett volna elég megrázó: 1996. július 27-én bomba robbant a Centennial Olympic Parkban. A terrortámadás két ember halálát okozta, száztizenegyen megsérültek – a játékok biztonságáért felelős Szövetségi Nyomozó Iroda „természetesen” nem kerítette kézre a tettest.
Az amerikaiakat nyilván jobban izgatta, hogy haszonnal zárják az olimpiát. Ami azt illeti, nekik jó bolt volt: megannyi szponzor nyúlt mélyen a zsebébe, az egyik televíziós társaság például 456 millió dollárt fizetett a közvetítési jogokért, miközben az üdítőitalt forgalmazó cég sem volt rest 250 milliót átutalni a szervezőbizottság számlájára. Pierre de Coubertin forgott a sírjában, talán Atlantáig is elhallatszottak a koppanások…
Hogy magáról a sportról is essék szó: az 54 kilós bunyósok döntőjét követően Szántó Imre nyakában is lógott egy aranyérem, és bár a kiváló tréner kétségkívül megérdemelte volna, nem az övé, hanem Kovács Istváné volt – tanítványa a győztes finálét követően így jelezte, mennyire hálás neki. Rózsa Norbert is köszönthette volna ily módon Széchy Tamást. A balul sikerült 100 méteres mellúszás elődöntője után a szakember válaszút elé állította: vagy rajthoz áll a B-döntőben, vagy a következő három napban apait-anyait beleadva felkészül a 200 méterre. Rózsa döntött, a B-döntő ugrott, 72 óráig semmi más nem járt a fejében, mint az újabb sansz, és tessék: ahogy az a klasszisokhoz illik, élt vele. A legnagyobb felhajtás ugyanakkor Egerszegi Krisztina (hát)úszását kísérte: az Egyesült Államok elnöke, Bill Clinton és lánya, Chelsea is csak ámult azon, ahogy a nádszálvékony, a kecsességet megtestesítő magyar hölgy megelőzi nagyra nőtt (növesztett…) riválisait.
És persze a többiek: Czene Attila – ha meg nem sértjük vele – az esélytelenek nyugalmával versenyzett, aztán úgy nyert, ahogy a legnagyobbak szoktak; Kőbán Rita valószínűleg akkor is megverte volna ellenfeleit ötszázon, ha útközben megáll egy kávéra; Kolonics György (Isten nyugosztalja!) és Horváth Csaba máig feledhetetlen csatában lett első; Kiss Balázsról pedig mármár azt hittük, nem szereti a kalapácsot, olyan messzire dobta el magától.
No lám, a végén csak kiderül, hogy akadnak szép emlékeink is Atlantáról.
Következik 2000, Sydney
