Gól! Gól! Faragól!

A Szovjetunió csak nyolcadik lett!

Ami számunkra még jobb hír volt: hét hellyel végzett a magyar vízilabda-válogatott mögött. A nagy riválisnak ráadásul esélye sem volt a diadalra, hiszen a csoportjából sem jutott tovább…

Bezzeg a mieink! Úgy meneteltek, hogy azt bármelyik sereg megirigyelte volna. Könnyedén intézték el ellenfeleiket, nem túlzás: a legtöbb mérkőzés megnyerése ujjgyakorlatot jelentett a zseniknek. Aki látta őket játszani, örökre beleszeretett a pólóba. Aki – még – nem, annak ajánljuk: bármi áron, de szerezze meg a montreali meccsek felvételeit. Élmény nézni Csapóékat – és élmény hallgatni a kanadai publikumot. „Go! Go! Faragó!” – zengte a lelátó, midőn „Tonó” hármat hintett az olaszoknak. Ha létezett mindent eldöntő meccs, az az volt: a 6–5-ös diadal szó szerint aranyat ért. Köztünk szólva: olyan nagy meglepetéssel nem ért fel a magyar diadal, a tizenegy világklasszist ugyanis a háromszoros olimpiai bajnok Gyarmati Dezső irányította a partról. Aki tud ennél erősebb felállást, szóljon!

Németh Miklós, Magyar Zoltán és Tordasi Ildikó egymagában alkotott fantasztikusat. Németh Miklós olyan messzire repítette gerelyét, hogy azt alig találták meg a pálya másik végén, a mindenkit, legfőképp a zsűri tagjait elképesztő mozdulatsorokkal kirukkoló Magyar Zoltán szinte forradalmasította a lólengést, Tordasi Ildikó pedig nemcsak a históriáskönyvekbe, hanem különféle albumokba is bekerült: hajdanán négy forintért lehetett kapni a sokak elismerését kiváltó versenyzőnőt megörökítő bélyeget.

Ennek ellenére akadtak néhányan (na jó, többen…), akik csalódásként élték meg a népes küldöttség montreali szereplését: 178 honfitársunk öszszesen 163 pontot gyűjtött, és bár érmekből nem volt hiány, jó, azaz rossz magyar szokás szerint mindenki amiatt kesergett, hogy milyen kevés a négy arany, s nem annak örült, hogy milyen sok a 13 bronz…

No most azt képzeljék el, hogy Kanadában milyen letargia lehetett: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hiába szállított 198 aranyérmet a játékok helyszínére, a „vendégek” mind elvitték… A legtöbbet a szovjetek: egy híján ötvenet tettek hozzá a korábbi terméshez. A „szomszédba” 34 került, ám ezzel csak a harmadik helyre volt jó az Amerikai Egyesült Államok. Az NDK sportolói ugyanis 40 számban végeztek az élen; arra ne vegyünk mérget, hogy tiszta körülmények között. Erős a gyanúnk, volt olyan „bajnok” is, aki azt sem tudta, fiú-e vagy lány…

A hazai sikertelenség kapcsán még egy mondat: a montrealit megelőző, majd az azt követő nyári olimpiákon nem esett meg az a szégyen a házigazdával, hogy aranyérem nélkül végezzen. De ennél nagyobb „balesetet” is rögzítenek a krónikák: néhány nappal a megnyitó előtt egy hatalmas vihar miatt kialudt a láng. Hátha nem veszi észre senki – gondolhatta az egyik hivatalnok, és az öngyújtójával fellobbantotta, ám ezt a meghökkent szervezők azon melegében eloltották, hogy aztán a tartalékot felhasználva éleszszék újra. Égés volt, na.

Szegény kanadaiak azzal sem büszkélkedhetnek, hogy – az új-zélandi rögbicsapat nemzetközi szinten el nem ítélt délafrikai túrája miatt – több mint húsz afrikai ország bojkottálta a játékokat; hogy a rendezés miatt Montreal akkora költségekbe verte magát, hogy a terheket 2006 decemberéig, az utolsó tartozás kiegyenlítéséig nyögte a város; hogy Tajvan sportolói – hosszas diplomáciai „alkudozás” után – végül nem álltak rajthoz.

Fudzsimoto Sun viszont „fél lábbal” is versenyzett. A japán tornász a talajon lábát törte, ám elképesztő akaraterőről tanúbizonyságot téve, leírhatatlan fájdalmát legyűrve még bemutatta a gyűrűgyakorlatát, hiszen a csapatverseny miatt nem engedhette meg magának, hogy visszalépjen a folytatástól. A jelentések szerint remek produkcióval rukkolt elő, kapott is érte 9.7 pontot, amelynek köszönhetően Japán megtartotta előnyét a Szovjetunióval szemben.

A történethez hozzátartozik, hogy évek múltán megkérdezték a már visszavonult Fudzsimotótól: most is úgy határozna-e, mint Montrealban?

Hogy mit felelt?

Azt, hogy nem.

Következik 1980, Moszkva