Dél-Itália csillaga
Az áldás és – bizonyos források szerint – az átok is Spanyolországból érkezett Nápolyba. Az utóbbi neve Camorra, az előbbi viszont, mint a mesében, egyetlen személyben öltött alakot: Diego Maradonában.
Persze minden viszonyítás kérdése.
A Camorra, a Nápolyban működő, a hipotézis szerint sevillai gyökerű, maffiatípusú titkos társaság megítélése korántsem egyértelmű (erőszakszervezet, amely ugyanakkor az általa diszponált területeken fenntartja a rendet, védelmet nyújt)– ellentétben az öt évszázaddal később Barcelonából „behajózó” argentin zseniével, akivel az 1904-ben alapított, az évtizedek folyamán számos újrakeresztelésen átesett SSC Napoli a nyolcvanas évek második felében az olasz labdarúgás egyik megkerülhetetlen tényezője lett.
Csak az eldönthetetlen, hogy a „páholy” és a klub szimbiózisa milyen fokú.
A „focigenetika” lényegesen megengedőbb a természeténél, az 1987-es scudetto és Olasz Kupa-győzelem (délolasz klub azóta sem nyert bajnokságot, azaz a duplázás is unikum), valamint az 1989-es UEFA-kupadiadal ugyanis „két apa gyermeke”: a San Paolóban a publikumot és a riválisokat is elkábító Maradonáé, s még inkább az argentin „megváltót” Nápolyba csábító elnöké, az aranykor kulcsfigurájáé, Corrado Ferlainóé. A Mérnök becenevű presidente 1969-es első megválasztása után egy bankár precizitásával rakta rendbe a klub büdzséjét, ám sokak szerint az általa teremtett jólét önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy harmadik terminusának második évében, 1984-ben világrekordot jelentő összegért megszerezze Maradonát.
A 13 millió fontos vételár származási helye nagyjából azóta vitatéma, forrásként, finanszírozóként a Camorrát emlegetik, de mint annyi minden mást a bűnszervezettel kapcsolatban, ezt a tételt sem sikerült bizonyítani. Az 1988-as bajnoki ezüst kapcsán a 90-es évek második felében viszont már vizsgálódott az ügyészség – igaz, csak közvetve, a fő csapásirányt ugyanis a futballisták egy évtizeddel korábbi drogügyletei jelentették. A fő díler Guillermo Coppola, Maradona korábbi menedzsere volt, a kokaincsíkok pedig a Camorráig kígyóztak. A nyomozók üzletet sejtettek az „anyagi” támogatás mögött, egy szívesség viszonzásaként aposztrofálták a futballisták számára korlátlan mennyiségben biztosított call girlök és a kokain San Paolo környéki elszaporodását. A feltevés szerint a klub a Camorra bukmékereinek tett gesztust a scudetto „szándékos” elbukásával (a kikötővárosiak az utolsó öt fordulóban csupán egy döntetlent hoztak össze), akiknél a Milan volt a nyerő. A bajnokságot mindenesetre a piros-feketék nyerték meg…
Az alvilág és a labdarúgók kapcsolata egyébként nem lehetett mindig ennyire harmonikus – még a nagy Diego esetében sem. Amikor például felvetődött annak a lehetősége, hogy az „aranyfiú” Marseille-be igazol, maga az érintett fakadt ki a sajtónak, mondván: a Camorra, amely cseppet sem nézné jó szemmel Dél-Franciaországba költözését, megfenyegette. Luciano Moggi, a csapat akkori általános menedzsere beszédes nyilatkozattal hűtötte le a nápolyi szegénynegyedek kétségbeesett, egyetlen földi „örömük” esetleges elvesztése miatt haragos szurkolóit: „Maradona nálunk futballozik – vagy sehol…” Futballjólét és társadalmi béke így jár kéz a kézben – a közvetítő személye szinte mellékes.
Maradona 1991-es távozása óta jelentős trófea nem került a klubvitrinbe. Egyébiránt a gaucho lelépésével egy Milánóból útra kelt tétel is beigazolódott – a lombardok szerint a Napoli az argentinnak köszönhetően lett fontos magaslat a világfutball térképén, nélküle marad a középszerűség.
Vagy még rosszabb.
Corrado Ferlaino utódai mit sem törődtek a számokkal – a klub szakmai és financiális szempontból zuhanórepülésbe kezdett. A becsapódás 2004ben következett be: a majd 80 millió eurós adósságot maga előtt görgető klub csődbe ment, a csapat a harmadik vonalba zuhant vissza.
A filmproducer megmentő, Aurelio Di Laurentiis garantálta anyagi biztonság azonban három éven belül a Serie A-ig röpítette az együttest. Persze a tifosók istenigazából arra lennének büszkék, ha a szeméthegyek közül templomként kiemelkedő San Paolo ismét aranybányaként működne.
A futballtrendet elnézve a legrövidebb utat talán a spanyol vonal életre keltése jelentené.
Habár az eredmény így is kétséges…
