A magyar Tarzan
…és a játékok történetében először fellobbant a láng!
Igaz, nagy felhajtás nem előzte meg, nemhogy a világon, netán az öreg kontinensen, még Hollandián keresztül sem futottak a fáklyával. (Hogy egy kicsit előre szaladjunk: a láng először 1936-ban indult útjára Olympiából, a többek között Budapestet is érintő út végállomása Berlin volt.)
A históriás könyvekbe kívánkozó pillanatnak az amszterdami Olimpiai Stadion telt házas közönsége volt szemtanúja, no meg azok a sportolók, akik a salakos pályáról nézték végig a megnyitót. Szintúgy történelmi momentum: a július 28-i ceremónia a görög küldöttség bevonulásával kezdődött, aztán következett Argentína, Ausztrália, Ausztria és a többi nemzet – tizenkilencedikként Magyarország. Mire elérkezett az augusztus 12-i záró ünnepség, már kilencedikként rangsorolták hazánkat; ehhez elengendőnek bizonyult négy arany- és öt ezüstérem, bronzra nem is volt szükség.
Az 1928-as hősökről illik külön szólni: az egyik megsárgult fényképen még egy mázsás borjút emel a vállára Keresztes Lajos, a másikon már a finnek nagymenőjét, Edvard Vesterlundot állítja röppályára. No igen, a gyerekfejjel hentesinasként erőt gyűjtő, a birkózás alapjaival orvosi tanácsra megismerkedő MAC-sportoló fényes karriert futott be: a párizsi olimpián elszenvedett, aranyérmébe kerülő vereségből tanult annyit, hogy négy évvel később már ne találjon legyőzőre. A feljegyzések szerint nehéz élete volt, ám szülőhelyéről, a székelyföldi Parajdról magával hozott makacssága, kitartása és humora minden nehézségen átsegítette. Feltehetőleg jobb sorsa lett volna, ha egy 1925-ös budapesti tárgyalás során elfogadja a neki felkínált Tarzan-szerepet, csakhogy esze ágában sem volt a tengerentúlra költözni – így válhatott a dzsungel királyává bizonyos Johnny Weissmüller… Amszterdamban aligha bánkódott amiatt, hogy három esztendővel azelőtt nemet mondott az amerikai impresszáriónak – röviden ennyi a dicsőséges „Keresztes-hadjárat” története.
Miközben a két olimpiai bajnoki címig jutó Kozma István későbbi mestere a magyar birkózósport második aranyérmét vallhatta magáénak, Kocsis Antal úttörőnek számított a maga sportágában: ő volt az első öklözőnk, aki végigverte a világot. Na jó, csak Európát: német, spanyol, olasz és francia riválisát móresre tanítva érdemelte ki a legfényesebb medált. Pedig sem az első, sem az utolsó mérkőzése nem indult jól: előbb náthával, utóbb kialvatlansággal küszködött. Ami utóbbit illeti, nem a meccsdrukk miatt nem tudott pihenni, hanem mert holdkórosságtól szenvedve szinte egész éjszaka le-fel járkált a folyosón – a gyengébb kezdést követően aztán éppen időben ébredt fel ahhoz, hogy az utolsó gongszó után az ő diadalát hirdesse ki a zsűri. Az Armand Appell elleni siker apropóján a következő szavakat véste egy emlékkönyvbe: „A trianoni békeszerződésért! Éljen Magyarország!” Képzelhetjük, mennyire fontos volt neki a győzelem francia vetélytársa ellen…
A kardozók aranycsatája után alighanem egy ország hullajtott volna könnyeket Petschauer Attiláért – ha nem Tersztyánszky Ödöntől kap ki. Petschauer tragédiája, hogy bár a csapatverseny során mind a húsz asszóját megnyerte (hatalmas részt vállalva az együttes elsőségéből), a sorozat a legrosszabb pillanatban szakadt meg számára: az egyéni döntőben. Vigasznak talán megtette, hogy honfitársának, az imigyen duplázó Tersztyánszkynak gratulálhatott – habár afelől erős kétségeink vannak, hogy ez kicsit is használt volna a lelkének: a MOB krónikája szerint még idehaza, a Magyar Vívószövetség díszvacsoráján is az elvesztett párbaj miatt kesergett. Egy halvány mosoly csupán akkor jelent meg arcán, amikor szalvétája alatt megpillantotta új névjegykártyáját: Petschauer Attila olimpiaibajnok-helyettes…
Ha valaki, az NVS versenyzője megérdemelte, hogy 1932ben is a dobogó felső fokára léphessen – de ami négy évvel később történt, azzal várjunk még 24 órát.
Következik: 1932, Los Angeles
