Nyilatkozat? No!
Szentelnék néhány szót azoknak is, akiknek egyébként nem is kellene, mert leggyakrabban ők sem áldoztak ránk többet a villáminterjú kapcsán egy kurta „No!” kimondásának koldusidejénél – szóval a „fociisteneknek”. Jó néhányan nyilván súlyos önértékelési problémákkal küzdenek, fölöttébb pökhendiek, de nem leszünk igazságtalanok: elfoglalt, zsúfolt programú vagy szimplán fáradt figurák is akadtak köztük. Ja, emberek.
Szóval milyen Eb-volt?
Például nem megállós…
Az elsőbbség a gentlemaneket, Arsene Wengert, Dominique Rocheteau-t és Gérard Houllier-t illeti, a francia „grandokat”, akik két másodpercre megszakítva sprintjüket a lehető legelegánsabb mosolyukat elővéve küldtek minket melegebb éghajlatra, akárcsak Pepe Reina – először. Ha a Liverpool kapusa az oroszok elleni elődöntő után kislányát, Gréciát is bevihette volna magával az öltözőbe, újfent a tündért választja helyettünk – joggal, az újságíróval is csak baj van, nyúzza az embert, mint a gyerek, akarnok, folyton kérdez, és nem is a sajátja…
Tulajdonképpen Gheorghe Hagit is megértjük: egyrészt szép középkorú szőke nő várt rá, másfelől a holland–román lefújása után fél órával még mindig nyomta a sódert a román televízió szakkommentátoraként. „Csak most fejeztem be, kezdjem újra? Bocsánat, fáradt vagyok hozzá…” – exkuzálta magát, így jobb híján azon polemizáltunk, vajon a románok kiesése vagy a nyakába akasztott gigantikus fuksz súlya görnyeszti-e meg.
Az első helyen holtversenyt hirdetünk: a „hólyagkirály” címet megosztva kapja Trajanosz Dellasz, Niko Kranjcar és Jens Lehmann. Persze mi is gyanút foghattunk volna abból, hogy az orrukat a homlokukon hordó urak honfitársaikhoz is mint alsóbbrendű csökevényekhez viszonyultak. Ehhez képest az idegennek jutó, a távolba révedő kvázi „Hahó, szólt valaki?” tekintet már-már emberi volt.
