Hol van az a nyár?Hol van az a nyár?
Máig előttem! – kontrázott Kű Lajos. – Megjegyzem, már a tavasz csodálatosan alakult, hiszen a Fradival az UEFA-kupa elődöntőjéig meneteltünk. Végül a Wolverhampton Wanderers állított meg minket, meglehet azért, mert két tizenegyest is kihagytunk. Az angolok bizonyították, talpig úriemberek: igyekeztek minket vigasztalni, a hátunkat veregetve mondogatták, hogy ami a futballban lényeges, az benne volt ebben a párharcban. Szerintem is szenzációs meccseket játszottunk, bár én már akkor úgy véltem: szerencsésebb lett volna, ha két bűn rossz mérkőzés után mi jutunk tovább.
Biztos? A sorozat döntőjének visszavágóját május tizenhetedikén vívták…
Ugyanazon a napon, amikor megvertük Romániát!
Harmadik nekifutásra…
Így van. De a lényeg, hogy megvertük, nem? Szóval, úgy indult a csata, hogy a Népstadionban rendezett első találkozón egy nullára vezettünk Branikovits Laci korai góljával, a folytatásban többször is növelhettük volna előnyünket, ám a kisebb helyzeteket éppúgy elpuskáztuk, mint a nagyobbakat, és ez a második félidőben megbosszulta magát: Satmareanu egyenlített. Satmareanu egyébként Szatmári Lajos volt, aki indiántáncot lejtett azt követően, hogy gólt lőtt nekünk. Állítólag Erdélyben nem aratott osztatlan elismerést a mutatványa, meg is találták a házát…
Egy egyről aztán kettő kettőre jutottak.
Most kapaszkodjon meg: a visszavágón, Bukarestben, az augusztus valahanyadikai, talán huszonharmadikai stadiont hetvenötezer román fanatikus töltötte meg, mind magyar vért akart látni. De ez még semmi! Egy órával a kezdés előtt az öltözőben ültünk, amikor kopogtattak az ajtón. Egy hölgy állt elöl, két úr mögötte. Szövetségi kapitányunk, Illovszky Rudi bácsi udvariasan beljebb tessékelte őket, majd a hölgy szót kért. Sohasem feledem, mit mondott.
Felidézné?
Így fogalmazott: „Amikor a
magyar válogatott mérkőzését közvetíti a televízió vagy a rádió, mifelénk, Erdélyben minden ajtó és ablak nyitva van, hogy mindenki hallja a szép magyar beszédet. Uraim, ma nem veszíthetnek. Kétmillió magyar embert tehetnek boldoggá, ha nyernek, ám ha kikapnak, nekünk nem lesz maradásunk Erdélyben. Kérem, könyörgök, ne szenvedjenek vereséget. Isten magukat úgy segélje!”
A fohász meghallgatásra talált: nem kaptunk ki. Sőt nyerhettünk volna, hiszen kettő egyre vezettünk, amikor az első játékrész utolsó percében tizenegyeshez jutottunk. Ha berúgjuk… Páncsics Miklós volt kijelölve a büntető elvégzésére, ám ő nem vállalta el, ezt látva Illovszky Rudi bácsi kis híján lefordult a kispadról. Végül Kocsis Lajos állt a labda mögé, csakhogy lövését Raducanu hárította. Aztán persze, csakúgy, mint Pesten, kiegyenlítettek a románok… Ahelyett, hogy lezártuk volna a párharcot, készülhettünk a mindent eldöntő harmadik meccsre.
Gyanítom, nem a nyugalom volt az úr.
Azt nem állítanám, hogy féltünk, hiszen éreztük, erősebbek vagyunk az ellenfelnél, de egykét nyugtató azért elkelt volna… Hiába volt a semleges helyszín, Belgrádban is ötvenötezren foglaltak helyet a lelátón. Aligha úgy álltak fel, hogy unalmas mérkőzést láttak. A koreográfia, mondhatni, a szokásos volt: vezettünk, aztán a románok egalizáltak.
Szőke Pistán múlott, hogy a rendes játékidő nem döntetlennel zárult, három perccel a vége előtt lőtt góljával Belgiumba repített minket. Erdélyi testvéreinket meg a mennybe…
Az Európa-bajnokságot beharangozó cikkekben „mágikus magyarok”-ként írtak önökről. Ezek szerint favoritként utaztak a tornára?
Ezt nem merném kijelenteni. Az elődöntőben a szovjeteket talán megverhettük volna, de az NSZK már akkor legyőzhetetlennek tűnt – nemhogy két év múlva a világbajnokságon.
Hagyni kellett a „nagy testvért” nyerni?
Nem. Nulla egynél még tizenegyest is rúghattunk, ám szegény Zámbó Sanyi kihagyta, máig előttem van, ahogy sír a lefújást követően. És még valami: siker esetén fejenként negyvenezer forint ütötte volna a markunkat – jelzem, az átlagfizetés akkoriban ezerhatszáz forint volt.
A bronzmeccset is elbukták Belgium ellen: se prémium, se érem.
Azért nekem van kellemes emlékem arról az összecsapásról, hiszen én szereztem a gólunkat.
Tizenegy méterről, senkitől sem zavartatva…
Ne feledje, a kapus velem szemben állt, amikor elvégeztem a büntetőt. Halálos nyugalommal a jobb sarokba lőttem a labdát.
Azóta ez egyetlen honfitársának sem sikerült Európa-bajnokságon – még egy méterről sem.
Ezt magam is fájlalom. Biz’ Isten, ha Belgiumban valaki azzal áll elém: a következő harminchat évben Magyarország nem jut ki az Európabajnokságra, úgy kiröhögöm, hogy még el is szégyellem magam.
Hetvenkettőből őriz egy ezüstöt is. Csalódás volt az olimpiai második hely?
Ha abból indulok ki, hogy kizárólag magunkat okolhatjuk amiatt, hogy nem arannyal tértünk haza, akkor igen. A döntő előtt tisztában voltunk vele: az akkori szabályok szerint döntetlen esetén mindkét együttes az első helyen zárt volna, és a kezdés előtt a lengyelek könyörögtek nekünk, hogy ikszeljünk… Ez azonban nem hatott meg minket, és nemet mondtunk.
Nyilván nem én kérdezem először: miért?
Főként az OTSH akkori elnöke, Beckl Sándor miatt. Egy nappal a finálé előtt felkeresett minket, és olyan szózatot intézett hozzánk, hogy a mai napig a hatása alatt vagyok… A csatába induló harcosok buzdítása – ez volt előadásának címe. Aztán elhalmozott minket különböző ígéretekkel: munkaérdemrendet kapunk, öt évvel korábban mehetünk nyugdíjba, és így tovább. Ezen felbuzdulva kikosaraztuk a lengyeleket, majd kikaptunk kettő egyre… De tudja, mit mondok?
Mit?
Azt, hogy akkor szomorúan éltem meg, ma már sikerként fogom fel az Európa-bajnoki negyedik, illetve az olimpiai második helyet. Ha ránézek az ezüstéremre, jó érzés fog el. Szépen is csillogna – ha kicsit szidoloznám…
