Gyöngyösön közel voltunk a csodához

Hazudik, aki azt mondja, hogy kedden nem morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkában.

A magyar futsalválogatott ugyanis úgy győzött 4–3-ra az ukránok ellen, hogy közben veszített.

Elveszítette azt az álmát, amely – micsoda gyönyörűség még leírni is, nemhogy átélni – több mint egy órán át élt, hiszen a csapat már 4–1-re vezetett. Fantasztikus volt. Üvöltött mindenki, eksztázisban skandálta, hogy „Hajrá, magyarok!”. Mi, mindannyian – nézők, érdeklődő edzők, jegyszedők, biztonságiak, újságírók – ott voltunk valahol a mennyország kapujában, mert ilyennek kell lennie annak a felhőn túli boldogságnak: mosolygósnak, győzedelmesnek, megnyugtatónak és mégis ijesztőnek, hogy innen is lezuhanhatunk.

És lezuhantunk.

Ezrek egyszerre zuhantak le. Le a földre, a gyöngyösi sportcsarnok parkettjéig.

Mert rúgtak egy gólt az ukránok, és aztán rúgtak még egyet. 4–3.

Vége.

Lefújták.

Győztünk, és mégis kikaptunk, hiszen a 3–1-es kijevi vereség után a 4–3-as siker, az 5–6-os gólkülönbség az ukránok továbbjutását jelentette. Századmásodpercnyi döbbent csend telepedett a sportcsarnokra, ugyanakkor örökkévalóságig tartó gyász a sportban, hogy nem sikerült – de aztán…

Aztán a közönség, ezek a csodálatos magyar emberek már újra tudtak örülni, hiszen a győzelem megérintette a szívüket, és újra skandálták a könynyeiket nem szégyellő, fáradtan tapsoló, meghajló magyar játékosoknak, hogy „Szép volt, fiúk!”.

És ez tényleg szép volt.

Olyan szép, mint a legédesebb álom, azokkal a mesteri gólokkal: ahogyan Madarász János a büntetőrúgásból profin bevágta, ahogyan Lódi Tamás jobbal (emberek, ez a fiú ballábas!) a kapuba lőtt, ahogyan Gyurcsányi Zsolt ravaszul beküldte a jobb alsó sarokba azt a puha szivacsnak tűnő gömböt, és ahogyan Baranyai Pál elementáris erővel szétszagatta a hálót.

És hiába válaszoltak ezekre a gólokra gólokkal az ukránok, hiába használták ki kegyetlenül azt a végtelennek tűnő százharmincöt másodpercnyi erőfölényüket, azok a magyar mozdulatok beköltöztek a gyöngyösi közönség szívébe, és megszépítették az estét.

„Szép volt, fiúk!”

Kiestünk. Ilyenkor persze sírni kell, de nem szégyen megkönnyezni a győzelmet, mint ahogyan nem férfiatlan dolog elsiratni azt, hogy mi voltunk a jobbak, de nem sikerült.

Nem sikerült eljutni a világbajnokságra, azonban ezek a sportemberek olyat adtak a magyar futballnak, amire már régóta vágyik mindenki ebben az országban, és amit csak ritkán kap meg a magyar ember: bizonyították, hogy sikeresek lehetünk.

Hogy igenis erre születtünk, hogy a szegénységben (hiszen a mi futsalosaink meg sem közelíthetik elismertségben, támogatásban azokat, akik Európa más szegleteiben pofozzák a labdát) is megvan a tehetségünk, a győzni akarásunk.

És tudunk is győzni.

Mint kedden Gyöngyösön.

Csodálatos este volt.