Londont látni – és kiesni

Elhagyjuk Neasden állomást, és mindenki izgatottá válik a metróban. Wembley Park következik, és a portsmouthiak, akik megtöltik a kocsit, nyújtogatják a nyakukat az ablakok felé, türelmetlenül várják, mikor pillantják meg először a stadiont. Az angol futball szentélye egy élesebb kanyar végén bukkan fel. A látvány egyszerre fenséges és lehangoló: ott magasodik a gyönyörű Wembley, de tizedmásodpercenként eltakarják egy lepukkant ipartelep csúnya épületei.

Az állomásról kilépve viszont földbe gyökerezik a lábam, a magyar szem edzetlen arra, amit innen látni lehet. Az Olympic Way végén büszkén áll a csaknem százezer szurkolót befogadó, újjávarázsolt stadion, a mintegy ötszáz méteres sugárúton pedig tízezrek hömpölyögnek. Ám nincs idő bámészkodni, egy rendőr szól, menjek tovább, ne tartsam fel a mögöttem érkezőket. Márpedig az állomás ontja magából az embereket, mindannyian kékbe vagy fekete-fehér csíkos mezbe, zászlóba öltöztek, rigmusokat üvöltenek, énekelnek. Félúton jobbra le lehet térni egy bevásárlóközponthoz, sokan meg is teszik, a nálunk is ismert üzletlánc az ilyen napokon irdatlan mennyiségű dobozos sört rendelhet, van, aki egy egész szatyrot teletöm. Jól bírhatja az iramot, hiszen mind meg kell innia, a stadionba nem lehet bevinni.

Keveredik itt birminghami portsmouthival, csak az út végén jelzi tábla, melyik tábor menjen jobbra, illetve balra, de ebből a legkisebb gond sem származik. Sőt. Együtt énekelnek, táncolnak a hangszóróból dübörgő indulókra, amikor például a kékek azt skandálják, hogy „Pompey, Pompey!”, mellettük azonnal felharsan, hogy „monkeys, monkeys”, azaz „majmok, majmok”, de nincs sértődés, együtt kacagnak, még pacsiznak is.

Ez nem meccs, ez fesztivál. Családok utaztak Londonba ünnepelni, szórakozni, és szemlátomást roppant jól érzik magukat. Nem pátosz: boldog emberek.

Bár a sajtóhelyen nyilván lesz büfé, mégiscsak más sorba állni hot dogért. Három fontba kerül, de legalább van idő beszélgetni a közelemben álló West Bromszurkolókkal. A téma természetesen Gera Zoltán, akit egy középkorú úr az egyik legnagyobb játékosnak tart a klub történetében. Egyesek bólogatnak, mások mosolyognak ezen, de senki sem tiltakozik. Abban viszont kikezdhetetlen az egység, hogy a feljutás a Premiershipbe fontosabb a kupagyőzelemnél – azaz ha a másodosztályú tagság meghosszabbodása lenne az ár, akkor inkább essen ki szombaton a Baggies.

Ez azonban csak játék a lehetőségekkel: legalább negyvenötezren jöttek el Birminghamből kiszurkolni a továbbjutást. A magyar futballvalóságban rekedt fantáziával szinte lehetetlen elképzelni, milyen a látvány és a hangulat a dugig megtelt Wembleyben, amikor helyi idő szerint déli negyed egykor elkezdődik a mérkőzés. Történelmi a pillanat az angoloknak, mert kupaelődöntőt még sohasem játszottak ebben a stadionban, és történelmi nekünk is, mert magyar játékos még sohasem jutott el idáig. Gera Zoltán az első, akiről a találkozó műsorfüzetében a csapattárs Paul Robinson nyilatkozik: ő „Little Muppetnek” nevezi, ezt az itteni argóból „Kicsi Bénának” fordíthatjuk, de éppen az ellenkezőjét kell érteni rajta. A balhátvéd még hozzáteszi, hogy a magyar futballista remek haver, és nagy erőssége a csapatnak, úgy néz ki, mint Mr. Bean, és bizonyára sokszor megnevetteti majd nemrégiben született kislányát…

Maga a mérkőzés kevésbé élvezetes, mint az atmoszféra, az első félidőre nem is érdemes sok szót vesztegetni. A David James, Papa Bouba Diop, Milan Baros, Niko Kranjcar, Sol Campbell és Nwankwo Kanu személyében nemzetközi sztárokat felvonultató, papíron esélyesebb Portsmouth szokásához híven kivárásra játszik, átadja a területet, de egyik oldalon sem alakul ki nagyobb helyzet. Gera rendkívül aktív, szinte minden támadásnak részese, egyszer kapura lő, James melléről kipattan a labda, de aztán a kapus menteni tud Kevin Phillips elől. Aztán következik a második játékrész, benne a rossz emlékű 54. perc: Dean Kiely röviden üti ki Baros közeli lövését, a felpattanó kapus és Gera Zoltán is menteni akar a gólvonal előtt, de zavarják egymást, a labda éppen hogy odébb gurul, és Kanu, az egykori klubtárs a hálóba pofozza. Amíg mindkét WBA-játékos dühöng, az egyik oldalon döbbent csend honol, a másikon viszont megremeg a lelátó a kitörő örömtől. Szegény Kiely, nagyon készült erre meccsre: bizonyítani akarta az ellenfelet dirigáló Harry Redknappnek, hogy kár volt elengednie James miatt Portsmouthból.

Ezután a West Bromwich mindent egy lapra feltéve küzd az egyenlítésért – a 75. perctől Gera nélkül –, ám Robert Koren lécet érintő lövése a legtöbb, amit el tud érni. Amikor Howard Webb lefújja a mérkőzést, mindkét szurkolósereg tapsol. Itt a vesztes teljesítményét is értékelik. Természetesen a Pompey játékosai önfeledtebbek: a korábban felsorolt sztárok közül az idősebbek megteremtették maguknak a lehetőséget, hogy egy (alighanem utolsó) trófeával megkoronázzák amúgy sem hétköznapi pályafutásukat. A kifelé ballagó birminghamieken látszik, cseppet el vannak keseredve, de amikor a stadion előtt összefutnak a másik táborral, ott folytatják, ahol a kezdés előtt abbahagyták. Nem jó meccs, de kemény csata volt. Persze csak a pályán.

Kint béke van. S boldogság.