Ahonen már nem repül

Nem is lepődött meg senki, amikor az egyébként halvérű északi a könnyeivel küszködve közölte: „Az volt a célom, hogy akkor vonuljak vissza, amikor még a csúcson vagyok. Most nagyon közel kerültem hozzá. Amikor ötödszörre is megnyertem a négysáncversenyt, döntöttem. Egyszerűen semmi értelme hatodszor is diadalmaskodni.” Nos, rajongói talán nem feltétlenül értenek egyet az utolsó mondattal, ám tény: kevés learatni való dicsőség maradt Ahonen számára.

A lahti fiatalember 13 évesen hívta fel magára a figyelmet, amikor először ugrott a helyi nagysáncról, és kereken 100 métert repült. Egy nappal később már 128 méternél tette le a léceket – az akkori hivatalos sáncrekord 126 méter volt… Innentől pedig meredeken ívelt felfelé a karrierje. Tizenöt évesen bemutatkozott a Világkupában, pontosan egy év után Engelbergben megnyerte élete első Vk-versenyét. Húszévesen egyéni világbajnok lett, 22 éves korában pedig a négysáncversenyen is diadalmaskodott – kuriózum, hogy úgy végzett az élen, hogy egyik helyszínen sem nyerte meg a viadalt. 2001-ben nagyon készült a hazai pályán, Lahtiban soros világbajnokságra, de nem állhatott egyéniben dobogóra. Ezt követte a leggyengébb szezonja, csupán a 15. helyen végzett összetettben, de visszatért, hogy korábbi önmagát is felülmúlja. A 2003-as szezonban újabb siker a négysáncversenyen, majd következett a várva várt összetett Vk-siker, még ha csak 10 ponttal is, a norvég Roar Ljökelsöy előtt. Aztán 2005-ben bevezették a BMIszabályt (visszaszorítandó a kórosan lesoványodó ugrókat), Ahonen pedig mindent vitt: 12 Vk-győzelem (ez rekord) 23 versenyen, hat siker zsinórban (ez is csúcs), toronymagasan megnyerte a négysáncversenyt, az oberstdorfi vb-n nagysáncon világbajnok, a szezon felénél megnyerte az összetettet, majd jött a szezonzáró planicai viadal. A világ legnagyobb sírepülősáncáról pedig akkorát ugrott – a közvetlenül előtte 239 méterrel világcsúcsot döntő Björn Einar Romören után –, hogy ha nem „menekül le” a levegőből (és esik el), akkor valahol 260 méternél csapódott volna a földbe. Így csupán a nem hivatalos világcsúcs az övé 240 méterrel.

Az esés után óvatosabb lett, és az eredmények sem sorjáztak annyira. A következő évadban alulmaradt a cseh Jakub Jandával szemben – azért a négysáncversenyt megint megnyerte (ezúttal holtversenyben), viszont az olimpia nem sikerült. Az idei – most már tudjuk – utolsó idényében csak a négysáncra hajtott, hogy megszerezze ötödik győzelmét is, egyúttal letaszítsa a vonatkozó ranglista éléről gyerekkori példaképét, a német Jens Weissflogot. Jellemző, hogy utolsó versenyein a neki készített léceken nem saját, hanem fia, Mico neve volt olvasható, aki talán egyszer majd apja örökébe lép. Nem lesz könnyű dolga…