Sztár, allűrök nélkül

1985-öt írtunk. A városban tombolt a futball-láz, őt azonban hidegen hagyta. Jöhetett Fehérvárra a Manchester United vagy a Real Madrid, a hétesztendős srác nem lett megszállott Videoton-drukker. A tv-készülék elé inkább akkor ült oda, ha Darnyi Tamást látta úszni. Esze ágában sem volt a labdát rúgni, mint legtöbb osztálytársának, a medence, a víz volt az ő felségterülete.

Nem hozta lázba még a Manchester United sem

Még az óvodában kezdődött. Levitték az Alba Volán úszószakosztályához, s a vízfekvését látva az első edzés után egyértelművé vált: új otthonra lelt. Horváth Viktort senki és semmi sem tántoríthatta el attól, hogy fal és fal között kilométerek sokaságát teljesítse. Hosszabbítást érő szabadrúgásgólt lőtt Wittman Géza a Manchester United ellen az UEFA-kupa negyeddöntőjében? Hősünk inkább a hármas pályán falta a métereket.

„Nagy úszó akartam lenni, csak ez érdekelt” – emlékszik vissza a boldog gyermekévekre. Mégsem lett nagy úszó. A legkevésbé rajta múlt…

Meglehetősen abszurd, de utóbb voltaképpen köszönetet mondhatunk a szigorú 1988-as döntésnek, amely egy tollvonással szüntette meg Székesfehérvárott az úszószakosztályt, s sodorta Horváth Viktort egy másik sportág irányába. A tízesztendős fiatalembert ugyan sokkolta a hír, kifutott volna a világból, de nem hagyták. „Fuss inkább néhány kört itt, a pályán!” – szólt a parancs.

Futott. Egyet, kettőt, hármat. Jól bírta. „Szereted a céllövöldét?” – tették fel neki a kérdést.

Megfontolt válaszra készült, ám nem hagytak neki sok időt: kezébe nyomták a puskát. Lőtt. Eltalálta a céltáblát. A jutalma plüssnyuszi helyett egy igazolólap lett. Háromtusázó lett belőle.

„Nem hagytak elkallódni. Örültem, hogy nem kell abbahagynom az úszást, s egyre inkább a kedvemet leltem a futásban és a lövészetben is. Más kérdés, hogy az edzések után tripla olyan fáradt voltam, mint azt megelőzően” – fogalmaz a kínokra utalva. Martinek János és a csapat szöuli csodája magával ragadta, erőt adott neki, új célok fogalmazódtak meg benne.

„Ekkor már nagy öttusázó akartam lenni.”

Az út rögös volt, de egy pillanatra sem adta fel. Háromtusában serdülő Európa-bajnokságon szerzett bronzérmet, majd következett az újabb lépcsőfok. Ahogy a jó szemű edzők sejtették, a páston sem volt gondja. Végtelenül türelmes természete kamatozott a technikai számokban, a rengeteg, megszállottként elvégzett munka pedig meghozta gyümölcsét: nemsokára négytusa-világbajnok lett.

Hiába szerzett kvótát, nem mehetett Athénba

Két lábon járó csodának hitték, ám a neheze még hátravolt: a négylábúra kellett ülnie. Állatbarátként szívesen tette ezt, s addig minden problémamentesnek bizonyult, amíg sétálni kellett a lóval. Miután ez biztosan ment, jöttek az akadályok. Horváth Viktorban, a csendes, szerény fiatalemberben is alaposan felszökött az adrenalinszint, de nem volt más választása. Ugrott. Egyszer, kétszer, tízszer, százszor. Előfordult, hogy leesett a lóról, hogy csak ő repült át a léceken, hogy több akadályt vert le a pályáról, mint ahányszor Szergej Bubka lepöckölte a hatméteres magasságban lévő rudat. De csinálta. Rendületlenül. Kitartása eredménnyel párosult: megtanult jól lovagolni. Így olyan öttusázó vált belőle, akinek nem volt gyenge száma.

„Mindent erre a sportra tettem fel, ami őrült nagy lemondásokkal járt. Barátok, barátnők, szórakozás, és még sorolhatnám. Mindenhol a maximumra törekedtem, az edzéseket ellógni eszem ágában sem volt. Én nem a tehetségemmel, hanem a szorgalmammal jutottam egyre előbbre” – vall őszintén. A felnőttmezőnyben 2000-ben, 22 évesen mutatkozott be, és elmondása szerint rendkívül távolinak hitte, hogy ő a legnagyobbak között is folytatja remeklését. Pesszimizmusa 2001-ben oszlott el, rögvest első világbajnokságán, Millfieldben berobbant a világelitbe: egyéniben ezüstérmet szerzett, a csapattal és a váltóval a dobogó tetejére állhatott. A csapat és váltó Európa-bajnoki arany aztán „csak” hab volt a tortán: „Őrült, felejthetetlen évet zártam, óriási lökést adott a siker, elkezdtem igazán hinni magamban” – folytatta visszaemlékezését. A szakemberek az athéni olimpia egyik favoritját látták benne, pályafutása azonban váratlanul gödörbe került. Sérülések hátráltatták, elveszítette a fonalat, tartalék energiáit mozgósítva mégis kvótát szerzett az ötkarikás játékokra. Nem volt olyan népszerű, mint Balogh Gábor, médiaszereplése kis túlzással a nullával volt egyenértékű, csendben tette a dolgát. S csendben, síri csendben fogadta a hírt, hogy a honi szövetség vezérkara Balogh Gábor és Kállai Ákos mellett tette le a voksát.

„Pocsék érzés volt, az addigi legnagyobb csalódás” – mondja.

De a kudarc képes erőssé tenni az embert – ezt a tézist az ő esete is alátámasztja. Alázattal készült mint első számú tartalék, klubja, az Alba Volán mindenben támogatta, a szeptemberi újabb „fekete nap” (súlyos vádlisérülés, amely óta edzésprogramjában külön figyelmet szentelnek a sérülékeny testrésznek) után sem hagyta magára. A 2005-ös vb-n legjobb magyarként kilencedik lett, a Vk döntőben már ezüstig jutott. Horváth Viktor visszatért!

A rengeteg munka a következő évben kamatozott: Vk-siker, vb-ezüst egyéniben – szépen lassan a legjobb magyar férfi öttusázó vált belőle. A továbbra is végtelenül szerény fiatalember magánéletében is gyökeres változás állt be, a legcsodálatosabb érzések egyikét tapasztalhatta meg: az apás szülést követően elsőként ölelhette magához kisfiát, Rolandot.

Szárnyalt a boldogságtól. Bár 2007 tavaszán a balszerencsés lovaglások miatt nem jöttek az eredmények, és a válogatási rendszer alapján nem lehetett volna stabil csapattag az Eb-n, Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány hitt benne. Milyen jól tette! Horváth Viktor egyéni aranyéremmel, bónuszban pekingi kvótával hálálta meg a bizalmat.

S még hol volt az év vége… Berlinben hetek múlva elképesztő futóverseny végén a világ trónjára ült, egyszersmind végérvényesen kitört a gonoszkodók által ráakasztott „Silver Fiú” szerepéből. Még akkor is, ha az Év sportolója-választáson Talmácsi Gábor mögött a második helyet szavazták meg neki a sportújságírók.

Fel kell hergelnie magát, hogy még jobb legyen

Ezen a pódiumon sem bújt ki a bőréből, láthatóan zavarta a felhajtás. Mint a vb-ceremónián. A dobogó tetején bevallottan kissé feszélyezve érezte magát, próbált ugrálni, örömét jobban kimutatni – kevés sikerrel. Nem jellemző rá ugyanis a túláradó érzelmesség, inkább a befelé forduló típus. Esetenként ez persze visszaüt a sportban is, mint fogalmaz: „A vívásnál például nem ártana, ha harciasabb lennék, pörögnék, éppen ezért az utóbbi időben tudatosan próbálom felhergelni magamat.”

Szerény, csendes, visszahúzódó természete miatt kevésbé ismert versenyző, ám ez cseppet sem zavarja, úgy véli, jobb, ha eredményei beszélnek helyette. Az olimpiára egyelőre kevesebbet gondol, mint a majdani elnökségi döntésre („A kvótám megvan, de jól tudom, ez nem jelent semmit, bizonyítanom kell még ebben az évben is”), ám ha abból indulunk ki, hogy a májusi, budapesti MVM-világbajnokság visszaszámolását az ő pisztolylövése indította el, bátran kijelenhetjük: a szövetség is őt tartja a No. 1-nek. Nem véletlenül.