Katasztrofális kezdés

Elképesztő volt.

A kirendelt sofőr oly virtuóz módon kerülte ki a szálloda bejárata előtt parkoló kisteherautót, hogy már ekkor tapsra állt az ember keze, ám ez semmi volt ahhoz képest, amit a csarnok előtt művelt. Ott zsebkendőnyi területen fordult meg a járművel, szintén kényszerből, s egészen az öltözőfolyosó hátsó ajtajáig tolatott, centikkel kerülve ki az akadályokat.

„Ajtótól ajtóig, szuper” – öszszegzett Pat Cortina szövetségi kapitány, aki egyébként volt már jobb hangulatban is. Nem mintha most szétfeszítette volna az idegesség – Énekes Lajos másodedzőt pláne: békésen szunyókált a buszon a meccsre menet –, de nem igazán tetszett neki a délelőtti átmozgató edzés, s úgy általában, ahogy a csapat „létezett” egész nap. Pedig egyikben sem volt semmi különös, de a mester már csak ilyen: az A-csoport a célja, ezért mindenkitől elvárja, hogy hozzá hasonlóan minden gondolatát ennek rendelje alá. Akadt azért, aki mosolygott: Fekete Dániel fülig érő szájjal, ütőjével a kezében, zenét hallgatva sétálgatott az előtérben bő másfél órával a kezdés előtt, hiszen az éjjel kézhez kapta eltűnt csomagjait, így természetesen ott volt a keretben.

Hamar véget értek azonban a boldog pillanatok. A horvát bíró ugyanis nevetségesen korán osztotta ki az első kétpercest, ráadásul szimpla bodicsek volt Sofron Istvántól, csak az ukrán rivális elég látványosan „simult” a palánkra. Más kérdés, hogy ettől még védekezhettünk volna jobban a sárga mezesek első gólja előtt. Az egyik ukrán bekk például hosszú másodperceken át tologatta maga előtt a pakkot ide-oda háborítatlanul, aztán beljebb tolta, s jött a lövés, ami a lábak, ütők között áthatolva Budai Krisztián mögött kötött ki, s mi csak néztük.

Majd jött a következő. Ezúttal még emberelőny se szükségeltetett a találathoz, de az újabb pocsék bekkelés igen: most a kapu mögül indult az akció, a korong a rövid sarok előtt csúszott középre, s innen már nem volt nehéz beljebb segíteni.

Történt mindez alig öt perc alatt az első harmad elején, azaz igen korán kivégeztük saját magunkat. A decemberi Pannonkupán elszenvedett vereség miatt feltüzelt Ukrajna persze nem állt le, bevert még egyet, újfent különösebb megerőltetés nélkül. Aztán még egyet; 0–4, kiütés, vége – ahogy tetszik.

A középső etap jobb volt, Holéczy Roger begyötört találata a harcosabb felfogás eredménye volt – amelyet az ellenfél is felvett, s a szépítő gól után rögvest kakaskodni kezdett. Ám a felzárkózás esélye így is tovább nőtt, mert öt a három ellen támadhattunk, de egy kósza és egy veszélyes lövésen kívül többre nem futotta, amivel le is lohadtak éledező reményeink, hiába lett jobbára kiegyenlített a csata.

A harmadik harmad legérdekesebb pillanata az volt, amikor a csarnok egy láthatatlan szegletéből felhangzott a „Ria, ria, Hungária!” rigmus, majd később a „Hajrá, Magyarország!”, ám ezen kívül amolyan nyögvenyelős játékkal teltek a percek. Az ukránok arra is rábólintottak volna, ha azon nyomban lefújják a meccset, a mieink vélhetően nemkülönben. A sárga mezesek ennek ellenére beütötték az ötödiket és a hatodikat is, a mieink közben Peterdi Imre kiállítása miatt szinte azonnal elpazarolták a újabb kettős fórt, ami szinte nem is volt meglepetés. Ez ugyanis a második szépítő találat ellenére nem a csapatunk napja volt. Finoman fogalmazva.