A Császár stadionja
Nem szálltak az ég felé zöld-fe hér lufik, nem játszott pattogó indulókat a Pénzügyőr-zenekar, csak Sipos Jenő, a Vám- és Pénzügyőrség szóvivője mondott beszédet. Meghatódva a soha vissza nem térő pillanat hatása alatt. Mert bizony ez a szürke, hideg, decemberi péntek ott szerepel majd száz meg kétszáz év múlva is a Ferencváros történetéről szóló könyvekben. Akik majdan a kezükbe veszik a zöld-fehérek – remélhetőleg a mostaninál jóval sikeresebb – korszakairól szóló krónikát, azt olvashatják majd, hogy 2007. december 21-én a klub történetében először nevet kapott a legendás Üllői úti sporttelep.
Albert Flórián Stadion.
E naptól kezdve így emlegetik majd a zöld-fehér szentélyt az idők végezetéig.
Tán lehetett volna színesebb, látványosabb, zajosabb a ceremónia, ám a klub jelenlegi helyeztében így volt a legjobb: családi körben, néhány barát s egy-két szurkoló társaságában megtartani az ünnepséget. Mert azok, akik ott álltak a Springer-szobor mellett, s a meghatott Császár arcát figyelték, nagyon is jól tudták, mi zajlik a lelkében. Néhány pillanatra elkalandozott, gondolataiban visszavágtatott az időben. Talán az emlékeiben ugyanazt a pillanatot élte át, mint 1974. március 17-én, amikor őt ünnepelte a félországnyi Fradi-tábor. Akkor az FTC a Zalaegerszeget fogadta bajnoki meccsen akkori „otthonában”, a Népstadionban. Azon a találkozón lépett pályára 351. – egyben utolsó – alkalommal bajnoki meccsen az aranylabdás. A Fradi 3–0-ra nyert, s a krónikák szerint a találkozó 78. percében a Császár utódjaként emlegetett s rá mozgásában is rendkívül emlékeztető Branikovits László passzolt a meglóduló ünnepelthez, aki a zalaegerszegi kapus, Déri László mellett lőtt a hálóba.
Albert Flórián góllal és könynyekkel búcsúzott a Fraditól és a futballtól.
Akkor kristályvázát kapott, játékostársai pedig a vállukon vitték le a pályáról.
Tán ez is eszébe jutott, ahogy ott állt, s hallgatta előbb Sipos Jenő elnökségi tag, majd László atya hozzá intézett szavait. Mindketten a pályafutásáról beszéltek, kiismerhetetlen, megállíthatatlan cselsorozatairól, szemfüles, lezser, emlékezetes góljairól és persze csípőre tett kézről. A magyar labdarúgás egyetlen aranylabdásáról.
A barátokat, a csapattársakat a két elválaszthatatlan társ, Rákosi Gyula és Szűcs Lajos képviselte, és bizony nekik is varázslatos érzés lesz, hogy mostantól nap mint nap úgy lépnek bemásodik otthonukba, hogy a homlokzaton ott virít majd gyönyörűen megformált betűkkel: ALBERT STADION.
