A bőcsi sporttelep nem alkalmas kiemelt kockázatú mérkőzés megrendezésére, ezért a Ferencváros elleni találkozót (csakúgy, mint májusban), ezúttal is Diósgyőrben bonyolították le. Tavasszal 0–0-s döntetlennel ért véget a kilencven perc, ezzel az eredménnyel a házigazda vélhetően most is beérte volna. Igaz viszont, hogy Tóth László egyáltalán nem ijedős ember. A bőcsiek vezetőedzője a találkozót megelőzően arról beszélt, hogy csapata kettős céllal lép pályára: szeretnék maguk mögött tartani vetélytársukat, és a felek közötti kétegységnyi különbséget öt pontra akarják növelni. Amire még csak gondolni sem mertek a rendezők, az bekövetkezett, korábban elképzelhetetlen érdektelenség kísérte a találkozót. Elszomorító és lehangoló látványt nyújtottak az üresen ásítozó diósgyőri lelátók. Sajnos a játék sem hozta tűzbe a publikumot, ugyanis a kezdés utáni percek szinte lassított felvételhez hasonlítottak. A bőcsiek nem mentek fejjel a falnak, kivárásra játszottak. Csak a félidő hajrájában pezsdült meg a mérkőzés, előbb a mintegy százötven főnyi FTCtábor örülhetett, de szinte azonnal érkezett is a válasz bőcsi oldalról. A szünet után Urbin Péter másodszor is beköszönt, igaz, erre is villámválasz érkezett. Ebben az időszakban a borsodiak bizonyultak agilisabbnak, igazi helyzet kialakításáig azonban nem jutottak el. Horváth Péter pályára küldésével Csank János erősíteni igyekezett támadósorát, a húzás bejött, ugyanis a csatár lekötötte a védőket. A bőcsiek figyelme lanyhult, és egy védelmi kihagyás után ismét hátrányba kerültek. Az FTC most sem játszott jól, viszont kihasználta helyzeteit. Igaz, ez sem volt elegendő ahhoz, hogy megszakadjon négy hete tartó nyeretlenségi sorozata. A bőcsiek a lefújás után jogosan örültek, hiszen a májusi találkozót követően most is pontot vettek el a zöld-fehérektől.
