Mámor és szenvedés

Kíméletlen őszinteséggel tárta fel a brunicói edzőtáborban adott interjújában az elmúlt időszak legsötétebb pillanatait Adriano, az Inter megzabolázhatatlan fenegyereke. A 25 éves brazil támadó a La Gazzetta dello Sport című lapnak mesélt arról, miként kezdett el zuhanni mind mélyebbre édesapja halála után, hogyan igyekezett megküzdeni az egyedülléttel, és miért nyúlt végül az italhoz. De kezdjük talán a történet fordulópontjával, azzal a momentummal, amikor a játékos kisfia júniusi, egyéves születésnapján ráböbbent, van értelme kemény munkával újra a csúcsra verekednie magát. „Az az Adriano akarok lenni, akit korábban megismertek a szurkolók, akit becsül a családja, a társa, de legfőképpen a gyermeke – fogalmazta meg céljait a futballista. – Amikor egyéves lett a fiam, belenéztem a szemébe, és egy pillanat alatt szertefoszlott minden, ami korábban megakadályozott abban, hogy tovább lássak az orromnál. Megértettem azt is, hogy újra igazi családként kell élnünk: kibékültem korábbi barátnőmmel, Danielával.” A játékos nem a levegőbe beszél, amikor talpra állását említi, hiszen amíg csapattársai nyári szabadságukat töltötték, ő szigorúan dolgozott: a brazíliai tengerparton edzett saját személyi trénerével. A megfeszített tempóra azonban szüksége is volt az elmúlt szezonban mindössze hat gólt szerző játékosnak, hiszen – mint ő maga is mondja – az idény végén igencsak távol volt csúcsformájától, ráadásul némi súlyfelesleget is magára szedett. Utóbbira némi magyarázatot jelent, hogy a rendkívül sportszerűtlen életmód és az egészségtelen táplálkozás – értsd: túlzott italozás – a futballista szervezetén is rajta hagyta a nyomait. Persze nincs okozat ok nélkül. „Borzasztóan hiányzik az elhunyt édesapám, mind a mai napig – beszélt a sötét időszak gyökereiről a játékos. – Kétezernégy nyarán hagyott itt, a hiányát azonban csak később kezdtem igazán megtapasztalni. Mivel akkor éppen Olaszországban tartózkodtam, bizonyos szempontból úgy éreztem, mintha ő is ott lenne velem. Akkor vált valóban fájdalmassá a távozása, amikor hazatértem Brazíliába szabadságra.” Amint azt a későbbi események is jelzik, Adriano sokáig nem tudta kiheverni édesapja halálát. Elindult a lejtőn lefelé... „Állandóan veszekedtem a barátnőmmel, az akkor már gyermeket váró Danielával, egyre gyakrabban jártam éjszakai lokálokba és diszkókba, a problémáimra megoldást csakis az alkoholban kerestem. Később szakítottunk a párommal, ekkor már rengeteget ittam, és egyetlen estét sem bírtam egyedül tölteni otthon, hiszen nem tudtam aludni.”

A züllött élet részleteiről még a játékos szűk környezete sem sokat sejtett, egy-két csapattárs kivételével senki sem látott mást, mint a jéghegy csúcsát: a csatár vergődését a pályán, nyúzott tekintetét, álmos szemét és persze a sajtóban rendszeresen megjelenő „leleplező” éjszakai fényképeket. Érdekes, hogy Adrianót mindkét edzője igyekezett megnevelni, ám két különböző módszerrel. Amíg tavaly ősszel Dunga, a brazil válogatott szövetségi kapitánya – miután a futballista mellőzését kérte a válogatott aktuális meccséről – rögtön behívta, hogy „megváltoztassa a viselkedését”, és a „labdarúgásra irányítsa a figyelmét”, addig 2007 februárjában Roberto Mancini, az Inter vezetőedzője szó nélkül leültette a kispadra, miután napvilágra kerültek a csatár 25 éves születésnapi partijának meccs előtt készült fotói. Úgy tűnik, mindkét nevelési módszernél hatékonyabb, ha a játékos maga akar megváltozni...