Akaszthatják a Hóhért…

Amióta világbajnok Erdei Zsolt – vagyis 2004. január 17. óta –meccsről meccsre nő a gázsija, ám a Bernard Hopkins vagy Roy Jones Jr. elleni csata minden bizonnyal a több millió dolláros régióba tornászná fel a pénzdíját. Ezzel Madár egyszer s mindenkorra megalapozhatná a jövőjét anyagilag – nem mintha most filléres gondok gyötörnék –, de ami fontosabb: a tengerentúli fanyalgók, például Dan Rafael, az ESPN szakírója befognák végre a szájukat, nem szajkóznák váltig, hogy Erdei kerüli a minőségi ellenfeleket. Azért arra kíváncsiak lennénk, a két „dinoszaurusz” mire ment volna Hugo Hernán Garayjal, napjaink legkellemetlenebb, legszívósabb félnehézsúlyújával, akit világbajnokunkon kívül senki sem tudott még legyőzni. „Nem lenne nálam boldogabb ember a földön, ha a soron következő, novemberi címvédő mérkőzésemen Hopkins vagy Jones lenne az ellenfelem. Nem félek én senkitől, féljenek ők tőlem. Nem tartozom a hangzatosan nyilatkozó bokszolók közé, de ha összecsapnánk, az én kis szerény tudásommal meleg pillanatokat okoznék bármelyiküknek – mondja Erdei, akipéntek este érkezett haza kéthetes olaszországi nyaralásából. – Hármasban voltunk Arabellával és nyolc hónapos Viktor fiammal, béreltünk Rómában egy autót, két hétig bolyongtunk Toscanában. Szombatra terveztem a Balaton-átúszást Balzsay Karesz barátommal, de az erős szél elfújta a programot.” Bízzunk benne, hogy a novemberi szupermeccset semmi sem fújja el. Idősb Füzesy Zoltán, a hazai bokszszakírók doyenje kalapot emel a két nagy öreg előtt: „Óriási ökölvívókról beszélünk, még akkor is, ha Roy Jones mindenképpen túl van már a csúcson, s talán Hopkins is. Az utóbbi tizenöt év meghatározó egyéniségeiről van szó, akik több súlycsoportot uraltak karrierjük során, s bizonyos időszakokban súlycsoportoktól függetlenül a legjobbnak számítottak.” Ez persze nem jelenti azt, hogy Madárnak kevés az esélye velük szemben. Sőt. „Fiatalsága és az, hogy nyilvánvalóan ő a motiváltabb, mindenképpen Erdei mellett szól – folytatja Füzesy. –Akármelyikükkel is kerülne össze, pályafutása csúcsa lenne az összecsapás.” A két veterán közül pillanatnyilag – paradox módon – a Jonesnál négy évvel idősebb Hopkins ázsiója magasabb. Pedig a Hóhér becenevű bunyósnak még arra sem volt jó esélye, hogy megéri a nagykorúságot… Tizennégy évesen egy jégcsákánnyal mellbe szúrták, a szerszám hegye két centivel kerülte el a szívét. A tüdejét viszont átlyukasztotta. Miután nagy nehezen felépült, késsel hátba döfték, ebbe is majdnem belehalt. Tizenhét évesen rablásért börtönbe került, ahonnan 56 hónappal később szabadult feltételesen. „Azóta olyan rendes vagyok, hogy még az aszfaltra sem merek köpni. Nem szolgáltath a tok okot arra, hogy visszavigyenek a sittre” – mondja Hopkins,aki valódi fitneszőrült. Nála tudatosabban készülő sportolót festeni sem lehetne, a gyorséttermi kajáktól úgy ódzkodik, mint ördög a tömjénfüsttől. Hal, zöldségek, müzli, teljes kiőrlésű liszt – ezek étrendjének alapjai. Nem csoda, hogy 42 évesen is olyan kondiban van, mint egy húszéves, a súlyprobléma számára ismeretlen fogalom. És Jones? 1989 és 2004 között középsúlytól nagyközépsúlyon és f é l nehézsúlyon át nehézsúlyig minden kategóriában végigverte a mezőnyt – 1993. május 22-én Bernard Hopkinst is –, nem csoda, hogy megválasztották a kilencvenes évek legjobb bokszolójának. Ám miután 2003. március 1-jén John Ruiz sima legyőzésével megszerezte a WBA nehézsúlyú övét, majd visszafogyott félnehézsúlyba, már csak árnyéka önmagának. Rejtélyes módon egy csapásra lelassult, amivel elveszítette a virtuozitását. Kiderült, hogy valójában „üvegállú” – korábban nem tűnt fel, mert olyan fürge volt, hogy meg sem tudták ütni –, Antonio Tarver, majd Glencoffe Johnson egyaránt kiütötte a szabadidejében harci kakasokat tenyésztő pensacolai zsenit. Az egy héttel ezelőtti, Anthony Hanshaw ellen Biloxiban aratott szűk, pontozásos győzelme rosszabb volt, mint egy vereség. Korábban az ilyen pancsereket két menet alatt pofozta ki a ringből. Mindentől függetlenül: az Erdei–Hopkins vagy az Erdei–Jones meccs egyaránt szakmai csemege lenne, mert mindhárman alapvetően kontrabunyósok, ellenfelük hibáinak kihasználásából élnek, a megnyíló résekbe ütnek be vitathatatlan virtuozitással. Madár esetében nyugodtan beszélhetünk jelen időben, Jonesnál és Hopkinsnál inkább az angolban használatos present perfect, a befejezett jelen lenne a megfelelő igeidő.