Túlélőtúra

Elmúltak már azok az idők, amikor egy futballcsapat esetében az összetartás azt jelentette, hogy a labdarúgók elmennek egy étterembe, és kockás abrosszal leterített, u alakba rendezett asztaloknál jóízűen elfogyasztják közös vacsorájukat, majd ki-ki vérmérsékletének (és kapacitásának) megfelelően egy vagy több pohár üdítővel (fröcscsel, sörrel…) oltja szomját.

Noha az így eltöltött este is inkább jótékony, mint káros hatással van a játékosok közötti kapcsolatra, mostanság ennél sokkal több kell. A cél ugyanis az, hogy a futballisták közötti kötődések megerősödjenek, az egymás iránti rokonszenv nőjön, elejét vegyék a konfliktusoknak, netán rendezzék a már kialakult nézeteltéréseket. Ha eközben a keretben lévők állóképessége is fejleszthető, az már fél siker…

Kínkeserves összetartás várt a játékosokra

A kétszeres belga bajnok Juhász Roland az Anderlechttel június 26-án kezdte meg a felkészülést a következő szezonra. A gárda 50 éves vezetőedzője, Frank Vercauteren rögtön kiadta az ukázt: csapatösszetartás! Néhol kétségtelenül szórakoztatónak szánt, mégis kíméletlen, túlélőtáborhoz hasonlatos háromnapos foglalkozást írt elő csapatának az Északi-tenger partján.

„Nagyon fárasztó napokon vagyunk túl – mondta a meggyötört Juhász Roland röviddel azután, hogy véget értek a keret nem mindennapi megpróbáltatásai. – A tavalyi csapatépítés sokkal játékosabb volt. Úgy tűnik, a szervezők ezúttal nem voltak annyira fantáziadúsak…”

De mi is történt pontosan?

A szakvezető nyolc, egyenként háromtagú csoportba osztotta a labdarúgókat megérkezésük után. Eleinte semmi sem utalt arra, hogy a későbbiekben embert próbáló feladatoknak kell megfelelniük, ráadásul az első nap könnyed programmal kezdődött.

Pedig ez csak a beetetés volt – a szó legszorosabb értelmében…

„Rákot kellett főznünk – emlékezett vissza Juhász Roland. – Komplett fogást készítettünk, körettel együtt. A feladat komolyságát jelzi, hogy szakavatott zsűri értékelte az elkészült ételeket, még arra is különös figyelmet fordítottak, hogy a tálalás is látványos, gusztusos legyen.”

Nyakláncfűzés után vissza az iskolapadba

Mielőtt a játékosok közül bárkinek megfeküdhette volna a gyomrát a fenséges ráklakoma, elkezdődtek a túlélőtáborra jellemző megpróbáltatások.

„Tíz kilométert kellett futnia minden csoportnak – mondta a magyar védő. – A hét állomás mindegyikénél valamilyen feladat várt ránk. Az egyiknél például zsákba ugrás volt, a másiknál nyakláncfűzés. Helyzetünket nehezítette, hogy hármasával össze voltunk kötözve. Mellém a középpályás Ahmed Haszszán és a cserekapus Davy Schollen került.”

A játékosok kellően megizzadtak, jólesett volna tehát a kiadós mosakodás. Hideg zuhanyként hatott azonban, hogy a fürdőkád helyett a hűvös Északi-tengerben kellett megmártózniuk.

„Tudom, odahaza mindenki hőgutát kapott, ám itt, Belgiumban nem volt olyan jó idő – jelezte Juhász Roland. – A tenger alig volt tizennégy Celsius-foknál melegebb, mégis jócskán be kellett úsznunk. De ez még nem minden! Égő fáklyát is tartanunk kellett a vízben, vagyis végig egy kézzel tempóztunk.”

Megnyugtatásul: másnap már nemcsak a testet, hanem az agyat is megmozgatták.

A csoportok egy-egy tagja katedrára állt, hogy tanári szerepbe bújva többek között földrajzból, illetve biológiából oktassa az iskolapadban ülő társakat.

Később a magukban színészi tehetséget érzők sem unatkoztak, ugyanis a megerőltető próbákat követően meghívott közönség előtt adták elő William Shakespeare közismert művét, a Rómeó és Júliát – nehezítésül modern változatban.

Szegény tragédia – jókat kacagtak rajta…

Saját készítésű tutajjal hánykolódtak

A harmadik, a záró nap is izgalmasra – vagy inkább fárasztóra – sikerült. „Tíz kilométert tettünk meg pokoli szélben – panaszkodott

honfitársunk. – Hárman voltunk, és egy biciklit kaptunk. Vagyis amíg az egyikünk tekert, a másik kettő futott mellette. Kikötés volt, hogy állandóan cseréljünk. Ahmed Hasszán vagy nem értette, vagy nem akarta megérteni a feladatot, és kisajátította magának a kerékpárt. Én meg a tartalékkapussal majd megszakadtam.”

A táborozás alatt az említetteken kívül különversenyre is sor került. A csapat vezetőedzője teljes titoktartás közepette kijelölt a keretből egy úgynevezett téglát, akinek a hátráltatás volt a legfőbb feladata – persze a lehető legkisebb feltűnéssel.

„Mindennap végén meg kellett tippelni, vajon ki lehet a tégla – mondta Juhász Roland. – Nos, a biciklis kaland után én Ahmed Hasszánra gyanakodtam. Nem lett igazam, pedig…”

Zárásként Juhász Rolandék a hűvös, barátságtalan, borongós időben öt kilométeres túrát tettek – a szárazföld helyett ezúttal a vízen.

„Minden csoporthoz csatlakozott egy ember a stábból, hogy a segítségünkre legyen – avatott be a részletekbe a válogatott védő. – Saját kezűleg kellett tutajt építenünk, hogy vízre szállhassunk. Habár az újabb fürdőzést értelemszerűen mindenki szerette volna elkerülni, akadt olyan, aki már az első evezőcsapás előtt megmártózott a hűvös habokban, természetesen önhibáján kívül.”

Amikor azonban megindultak a vízi alkalmatosságok, kiderült: ezek a fiúk bizony tudnak lapátolni is…