Népsport oder was?

A sportnemzet szóból én áradni érzem a kádári sumákságot, a kamut, hogy ez van beadva valami helyett, hogy kussolni kell, meg pusztulat van, de a kenyér háromhatvan, és cirkusznak meg ott a dicsőséges magyar sport. A nemzeti nagyság imitációja, paródiája. Sportnemzetként gondolunk-e az Egyesült Államok lakosságára? A svédekre? A svájciakra? Az írekre? A szlovénokra? (Bár ők több csapatsportban tartoznak a világélvonalhoz, mint mi. És csak kétmillióan vannak.)

Akkor gondolunk sportnemzetként valakikre, ha mást gondolni róluk nem nagyon bírunk. Ilyenformán egyébként most nem is jönne rosszul nekünk a sportnemzetség, mert ugye nincsen az országnak egyetlen világhírű terméke, egyetlen olyan tárgya, eszméje, tette, amelyről azonosítható volna. Magyarul: nincs se pármai sonkánk, se Nokiánk, se biotechnológiai forradalmunk.

Az utóbbi tizenhét évben nem akadt olyan magyar politikai vezető vagy akármilyen guru, aki előállt volna valami jó ötlettel, mit is kellene ennek az országnak csinálnia a huszonegyedik század elején. Ez azért sokkal nagyobb baj, mint a szocialista sportkultúra és -infrastruktúra összeomlása.

A sikeres műhelyek mögött nem volt élsport

Hogy ez a struktúra mennyire volt működőképes vagy eredményes, arról lehetne hosszan vitázni: nyilván eredményes volt, ha az olimpiai érmeket nézzük, de nem lehet nem észrevenni a szoc. sportkult. Potemkin-jellegét, hogy a sikeres élsportműhelyek mögött ugyanúgy nem volt valódi tömegsportmozgalom (a futóversenyekre vagy sportnapokra katonásan kivezényelt iskolásokat ne számítsuk ide), az átlagmagyar ugyanúgy lusta volt és dagadt, mint ma. (Egyébként erről az olimpiamániáról is le lehetne hasadni, simán, sok sebből vérzik az, de most ne menjünk bele, mert sosem végzünk.)

Most még annyival rosszabb a helyzet, hogy a mai átlagmagyarnak sokkal kevesebb ideje van, mint a Kádárkorinak, sokkal többet kell dolgoznia, szabadidejét pedig már nem csak kocsmázással ütheti el: rengeteg tévécsatorna, szórakozóhely, internet, ezernyi játék jöhet szóba. Nagyjából ezért is iszik kevesebbet a magyar a rendszerváltás óta, hiába a nagy trauma, a stressz meg minden. De sportolni most sincs idő.

A rendszerváltás még nem érte el a sportot

A sportoláshoz nem elég a lehetőség, az infrastruktúra, de kell hozzá belső motiváció, megértett, kitűzött lelkesítő cél, leküzdendő minden élőlény legelemibb és legeredendőbb tulajdonságát, a lustaságot. (A lustaság, a saját energiák minél takarékosabb fölhasználása minden élőlény legalapvetőbb, legbelső működési alapszabálya.) Ilyen motivációkra pedig többnyire csak igen szerencsés társadalmi viszonyok között tehet szert a polgár.

Sok-sok impulzusnak kell érnie őt a társadalmi életnek nevezett pezsgésben, hogy kialakuljon valami halovány igény olyan életminőségre, amelyben a sport is fontos tényező. A magyar sport csökkenő eredményessége, egyre látványosabb válságjelenségei teljesen természetes következményként kísérik a társadalmi válságjelenségeket.

Közhelyszámba menő megállapítás, hogy a rendszerváltás néven ismert nagy átalakulási hullám legelőször a politikai elitet és intézményeket érte el, utána jött a gazdaság, amelyben sokkal lassabban zajlik ez az átalakulási folyamat, a társadalmi élet egyéb területei pedig még lassabban alakulnak át. A sportot működtető társadalmi szervezetek (egyesületek, intézmények) legtöbbje pedig alig változott a nyolcvanas évek óta.

És miért változott volna, ha tudott működni a régről örökölt keretek között is?

Vagy nézzünk egy másik példát arrra, hogy a társadalom más területeinek válságjelenségei hogyan gyűrűznek be a sportba: az athéni doppingbotrány (amelyet a magyar sportestablishment minden különösebb megrázkódtatás nélkül vészelt át, pedig a sporttörténet egyik legsúlyosabb esetéről volt szó) nem azt mutatta, hogy a magyar élsport velejéig romlott vagy doppingfertőzött volna.

Azt mutatta, hogy már doppingolni sem tudunk rendesen. Nincsen már meg hozzá a megfelelő sportorvosi és kutatói háttér. Kőkorszaki módszerekkel próbálkozunk, amelyeket röhögve lepleznek le. Az izomsportok szöveteibe (bocsánat) már régóta beépült a dopping, hiába próbálja ezt egyre nevetségesebb hazugságokkal letagadni a hipokrita sportközvélemény, ezek a sportágak ott tudnak létezni, ahol van megfelelő biotechnológiai és orvosi kutatási háttér. Hát nálunk nincsen.

Nincs miért az államra várni

A fentiekből következően a kéménynél kezdenénk a házat építeni, ha a magyar sport megmentésére vagy feltámasztására szőnénk nagy ívű terveket, indítanánk különböző programokat. Az lenne a normális, ha nem az államtól várnánk a megoldást. Észre kell venni, hogy el is indult már egy-két dolog. Egy milliárdos, illetve a milliárdosok pénzét e célra szívesen elfogadó politikus futballakadémiát gründolt, országszerte tucatszámra alakulnak gyereksportegyesületek. Ez az államnak egy fillérjébe sem kerül.

És lehet, hogy nincs sok értelme annak, hogy a magyar állam néhány tízmillióért (nevetséges összegek persze, de a költségvetés már csak ilyen nevetséges összegek millióiból áll) vásároljon a népnek néhány kajakaranyat a következő olimpián, lehet, hogy még száz embert sem érdekel a nemzeti tornabajnokság döntője, de ezrek vesznek részt egy-egy gördeszkás dzsemborin vagy snowboardrendezvényen, nyílnak a sport központok, a tizenéves korosztályban a squashvilágranglista második helyezettje magyar fiú, nincs olyan középosztálybeli család, amely ne járna síelni. Az olimpiát meg lassan hagyhatjuk a kínaiaknak.