Dicsőséges forradalom
Állítólag lakberendezőként is megállná a helyét (hogy mást ne mondjunk, az „ágyúsok” új otthonában, az Emirates Stadionban úgy alakították ki az első csapat öltözőjét, ahogy azt ő megtervezte), de az észak-londoniak nagy boldogságára Arsene Wengernek esze ágában sincs szakmát váltani. A tavaly nyáron átadott hiper-szuper arénában alighanem a francia mester az egyetlen régi bútordarab: több mint egy évtizede irányítja az Arsenalt. Nem csoda, hogy bérelt és bélelt helye van a kispadon: szerződése hiába szól 2008-ig, David Dein elnökhelyettes már felajánlotta neki, hogy addig marad a piros-fehéreknél, amíg csak kedve tartja.
Érdekes, 1996. szeptember 28-án még nem örvendett ekkora népszerűségnek. Az akkor 46 esztendős szakember azon a napon érkezett meg Londonba, és amikor a vezetők bejelentették, hogy az Arsenalt mostantól Arséne Wenger edzi, több szurkoló is visszakérdezett: Arsene kicsoda?! Bezzeg ma már nemcsak a vezetéknevét fújják, hanem a „Walking in a Wenger Wonderland” (Wenger csodaországában járunk) nótát is – ha odahaza játszanak a piros-fehérek, a kórus 60 432 tagot számlál…
Nem véletlen, hogy dalba foglalják a nevét: a szimplán „Le Boss”-ként emlegetett tréner tíz évvel ezelőtti, illetve mai Arsenalja között csupán annyi a hasonlóság, hogy mindkettőt ugyanúgy hívják. Különben kisebb forradalmat vitt véghez a klubnál. Egyrészt légiósokra „cserélte” az angol labdarúgókat, másrészt a korábban igen unalmas focival kirukkoló együttes stílusát olyannyira megváltoztatta, hogy manapság élmény nézni a játékát, harmadrészt pedig rávette az elöljárókat, hogy neves sztárok helyett tehetséges fiatalokra költsék fontjaikat (no jó, egy-két „nagy-
Folytatás a 3. oldalon
