És még vége sincs. Hogy is lenne, amikor Kovács István mindössze ötvenesztendős. Nem kor, főként, hogy a medencék környékén senki sem hívja Kovács úrnak, még az István sem honos – ő a Kokó.
Időtlen idők óta.
Az tartja karban, hogy ott él, ahol szeret. Az uszodában. A Kőér utcában dolgozva vissza-visszasírja a Margitszigetet, ahol délelőtti edzés után leült a büfé előtti teraszra, s fecsegett az éppen arra járó úszókkal, öttusázókkal, műugrókkal, önsanyargató amatőrökkel, s nem csak a sportról.
Volt téma jócskán. S nem csupán az élet nagy dolgait elemezve, hanem még az időjárásról szóló diskurzus is vehetett olyan fordulatot, hogy nagy poén, az egész szigetet megrengető kacagás legyen a vége.
Erőt merít abból a világból. S ez legalább annyira hasznára volt csodás edzői karrierje során, mint a szakmai okosságok elsajátítása. Mert ugyebár, aki emberekkel dolgozik, annak enyhén szólva sem árt, ha felismeri és kizárja maga körül a simlit, az áskálódást, csak annak hisz, aki őszinte, aki valódi értékekkel szolgál.
Például a barátsággal. Aligha véletlen, hogy eddigi csapataiban mindig akadt, akad olyan játékos, akire építhetett, épített edzőként. Az Újpestben Vincze Balázs s az ifjú Benedek Tibor, a Dominóban előbb Tóth Imre, most pedig a már tapasztalt Benedek, s mellette még hét olimpiai bajnok klasszis.
Kokó nem játékosokat készít fel, a valódi csapatokra esküszik. Egy mindenkiért, mindenki egyért, ez a jelszó, úgy küzdve, hogy szereplők belenézhessenek egymás szemébe.
És általa kiderüljön: bár mostanában csak a sikereket jegyzik, a régi (uszodai) világ jó tanítómester ma is.
Ötven éven innen, és túl – örökké.
Legfrissebb hírek
