„Csodás a legjobbnak lenni”

– Sábi, maga az?
– Igen, én vagyok – felelte végül a magyar mobilján utolért középpályás. – Már hozzászoktam, hogy így hívnak… Csatárunknak, Thomas Brdaricnak köszönhetem, az ő hangja hallható a rögzítőn. Akadt olyan társam, akinek annyira megtetszett a Sábi, hogy bár a Szabit is ki tudja ejteni, maradt a Brdaric-féle változatnál. Nem szólok ezért, ha neki jobban tetszik, akkor szólítson csak így.

– Megszokta, megszerette Hannovert?
– Nagyon. Némi drukk persze volt bennem mielőtt idekerültem, de félni nem féltem. Igaz, nem is volt időm azon rágódni, mi lesz velem, amint csatlakoztam a csapathoz, már indultunk is az edzőtáborba. Az első két napot viszont senkinek sem kívánom, olyankor mindig azt gyanítja az ember, hogy a háta mögött róla beszélnek… És biztos, hogy rólam beszéltek.

– Akkor sem ijedt meg, amikor három vereséggel indították a szezont?
– De. Kicsit megijedtem. Felrémlett, hogy előzőleg a Metzcel kiestünk, nem akartam ezt még egyszer átélni. A többiek nyugtatgattak, hogy ne izguljak, van még idő, hittem is nekik, ám nálam jobban talán senki sem örült a negyedik játéknapon elért Wolfsburg elleni diadalnak.

– Ezek után kíváncsi lennék, mit érzett a Bayern novemberi legyőzése után?
– Leírhatatlan örömöt. Szerintem nem akadt Németországban ember, aki azt tippelte volna, hogy a Hannover három ponttal gazdagodik Münchenben, ám – a klub fennállása során először – mégis nyertünk egy nullára.

– Emlékszik még, kinek a góljával?
– Hát lehet azt elfelejteni?! Visszanéztem néhányszor, amint Oliver Kahn kapujába passzolom a labdát. A kapus és a kapufa között éppen annyi hely volt, hogy beférjen, ha egy-két centivel jobbra vagy balra megy, meglehet, most nem erről a gólról beszélgetnénk.

– Hanem a másikról, amit a Dortmundnak lőtt?
– Az volt az első hannoveri színekben, már csak ezért is örültem neki. Na meg azért, mert végül ezzel alakult ki a kettő kettes végeredmény. Ez alighanem szebb volt, mint a müncheni, utóbbi viszont értékesebb: azzal három pontot szereztünk. Ezzel természetesen nem magamat akarom fényezni, a lényeg úgyis az, hogy megvertük Bayernt.

– Ezerkettőszázötvenöt perc mire lehet elég?
– Sok mindenre. Néhány jó meccs belefér ennyi időbe.

– Ön tizenöt bajnokin játszott az ősszel – pontosan ezerkétszázötvenöt percet.
– Hadd tegyem hozzá: mind a tizenötször kezdőként léptem pályára. A tizenöt egyébként lehetne tizenhét is, azonban a tizenhatodik forduló előtt megsérültem, így az utolsó két mérkőzésünket kénytelen voltam kihagyni.

– Ezzel magyarázná, hogy a Bielefeld, illetve a Nürnberg ellen összesen egy pontot gyűjtött a csapat?
– Ez viccnek jó, de eszembe sem jut ilyesmi. Sajnálom, hogy elszúrtuk a végét, mert a gyenge rajt után már felkapaszkodtunk a középmezőnybe, és egy-két sikerrel az élmezőny is belátható közelségbe került volna. Ehelyett most leshetünk hátra, mennyire vannak lemaradva mögöttünk a kieső helyen állók.

– Hogy van a lába?
– Köszönöm, egyre jobban, ha látna sétálni, meg nem mondaná, hogy két hete részleges térdszalagszakadást szenvedtem. Az orvosunk előírása alapján teszem a dolgom, erősítek, biciklizem, és pénteken már a futással is megpróbálkozom. Majd leszaladok karácsonyfáért…

– A Magyar Labdarúgó-szövetség díját alá is tehetné.
– Ott a helye! Csodás a legjobbnak lenni, és annál nagyobb elismerés aligha érhetett volna, mint hogy engem választanak az év labdarúgójának. Ez az a kitüntetés, amit a gyerekeimnek is büszkén mutogatok majd. Ha azt kérdezné, mit tartok eddigi pályafutásom csúcsának, valószínűleg ezt a díjat említeném. Legalább annyit jelent nekem, mint a válogatottság.

– Az idén nem mindig volt jó válogatottnak lenni…
– Az eredmények valóban nem azt mutatják, hogy megéri magyar válogatott játékosnak lenni, ám bennem még a máltai kudarcot követően sem vetődött fel, hogy ebből jó volna kimaradni. Aki nem akarja magára ölteni a címeres mezt, az az én értékrendem szerint nem is igazi futballista. Számomra a válogatottságnál nincs fontosabb, ezért is örülök borzasztóan, hogy Lothar Mätthaus és Bozsik Péter után Várhidi Péter a harmadik szövetségi kapitány, aki meghívott a keretbe. Mert ennek vagy annak lehettem esetleg a kedvence, de három szakembernek már nem.

– A kétezer-hetes esztendő sikerülhet jobban, mint az idei?
– Ha nem sérülök meg, az már jó, mert akkor a többi úgyis rajtam múlik. Amúgy pedig jobb mindig lehet.

---- A Kicker játékosranglistáján a legjobb magyar légiós Dárdai Pál lett: 3.42-es átlaggal az 59. A Cottbus jobbhátvédje, Szélesi Zoltán meglepetésre 3.83-as eredményével tizenöt hellyel ( ő a 140.) megelőzte a Bayern München ellen győztes gólt szerző Huszti Szabolcsot, aki 3.9-es átlagával a 155. lett a rangsorban.
Dárdai Pál összességében elégedett a mögötte lévő őszi szezonnal, ám ha sérülése nem szól közbe, akkor véleménye szerint előkelőbb helyen is végezhetett volna.
A magyar játékos sérült volt, korábban többnyire a kispadot koptatta, azonban az akaraterejének is köszönhető, hogy jó osztályzatokat kapott a német laptól. Dárdai Pál a bajnokság közben minden hétfőn megveszi a Kickert, hiszen az újság a forduló után ezen a napon a játékosokat annak alapján külön értékeli, ki hogyan játszott a hét végi mérkőzésen.

„A Kicker a legreálisabb újság Németországban – mondta Dárdai Pál. – Az ott dolgozó újságírók jól látják a futballt, és a többi lappal ellentétben nem bulvárosan írnak a mérkőzésekről. A tavasszal ráteszek majd még egy lapáttal, és becsúszok a legjobb harminc játékos közé.”
Az ötvenszeres válogatott szerint nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni Szabics Imre utolsó helyéből. Szerinte ha a magyar csatár a Mainznál erősebb együttesben játszott volna az ősszel, és több támogatást kapott volna a középpályáról, akkor akár már nyolc gólnál is járhatna, és akkor most arról beszélhetnénk, hogy milyen jó formában van a támadó. ---- Amilyen szerénynek ítélték a német futballszakírók Szabics Imre teljesítményét az első osztályban, olyan kimagaslót nyújtott Hajnal Tamás a második vonalban. A Kaiserslautern légiósa tizenhét mérkőzésen öt gólt lőtt, a találkozók zömén pedig az átlagosnál jobban futballozott, amit jól mutat az is, hogy a másodosztályú játékosok összesített rangsorában 2.74-es átlaggal a harmadik helyen zárt. Említést érdemel továbbá, hogy a kanadai táblázaton öt góllal és nyolc gólpasszal holtversenyben a második helyen áll az őszi szezont követően.

„Örülök annak, hogy az élmezőnyben végeztem, és annak is, hogy az újságírók az osztályzataikkal elismerték a teljesítményemet – mondta a tízszeres válogatott Hajnal Tamás. – Az őszi idény során én is úgy éreztem, hogy jól ment a futball, és bár akadtak mérkőzések, amelyeken kifejezetten elégedetlen voltam a teljesítményemmel, az összkép azért mégis pozitív. Az erre a fél évre kitűzött célomat elértem: meghatározó játékos lettem a Kaiserslauternben.”