Bozsik Péter: Nincs harag

– Először Puskás Ferencről kérdezném…
– Fáj a halála, hiszen csodálatos ember volt, de kérdezzen csak nyugodtan.

– Milyen emlékei vannak Öcsi bácsiról?
– Talán egy mozdulatot emelnék ki. Amikor hosszú idő után hazatért, egy öregfiúkmeccsen láttam játszani. Azon a találkozón, közel a hatvanhoz, kicsit megpocakosodva, zsinórban rugdosta a gólokat, egyik szebb volt, mint a másik. Egy mégis kiemelkedett közülük, az, amelyet leszorított lábfejjel, úgy tizenöt méterről lőhetett. Abban a mozdulatban benne volt minden, a zsenialitása, a futball iránti alázata. Sajnálom, hogy nem láttam többször játszani.

– Mikor találkoztak utoljára?
– Régen. Amikor hazaköltözött, édesapám már nem élt, így az összekötő kapocs megszűnt köztünk. Feleségével, Bözsi nénivel viszont éppen a lemondásom előtti napon beszélgettem a szövetség székházának avatóján. Kérdeztem természetesen, hogy van Öcsi bácsi, ám csak annyit mondott: nem jól… Akkor futott át először az agyamon, hogy… Rettentően elszomorít, hogy a legendák közül már csak Jenő bácsi és Gyula bácsi él.

– Remélhetőleg sokáig. Nem könnyű, de váltsunk témát. Látta a Kanada elleni meccset?
– Láttam, persze.

– Tetszett?
– Minden olyan mérkőzés tetszik, amelyen a magyar csapat nyer.

– Nem fájt a szíve, hogy nem ön dirigált Székesfehérvárott?
– Túltettem magam a történteken, és ezt a lehető legőszintébben mondom. Egyáltalán nem jutott eszembe a találkozó közben, hogy milyen jó lenne, ha én irányítanám ezt a válogatottat.

– Felteszem, nem is ezt az együttest küldte volna pályára.
– Valóban nem. Csakhogy erről felesleges beszélni, már lezártam ezt a történetet.

– Nehezen emésztette meg a váltást?
– Nézze, akit egyszer az a rendkívüli megtiszteltetés ér, hogy kinevezik a magyar válogatott szövetségi kapitányává, az nem szívesen válik meg a poszttól. Így voltam ezzel én is, kár volna tagadni. Ugyanakkor a belső énem tiltakozott az ellen, ami felé tereltek, vagy mondjuk inkább úgy, amit kértek tőlem. Így tulajdonképpen tiszta lelkiismerettel köszöntem el. Némi keserűség azért van bennem, hiszen reméltem, hogy Détári Lajossal megtaláljuk azt a húsz-huszonöt játékost, akivel előreléphetünk. Az eredmények azonban azt mutatják, hogy nem jártunk sikerrel.

– Sokakat így is meglepett a lemondásával.
– Miután az elnökség nem fogadta el a beszámolómat, ez aligha volt meglepő. Ha egyszer nem érzem a bizalmat, minek erőltessem a dolgot? Szóval… Nincs harag.

– Ami azt illeti, nem egy szakember bírálta azt a bizonyos beszámolót, néhányan már attól a hajukat tépték, hogy mindössze öt oldalba zsúfolta össze a mondanivalóját.
– Nem én találtam ki, hanem Arséne Wenger – tehát lehet benne ráció –, hogy az ember ilyenkor úgy védekezik a leghatásosabban a támadások ellen, ha nem olvassa a róla szóló cikkeket, ha nem nézi és nem hallgatja a vele foglalkozó műsorokat. Igyekeztem megfogadni a francia mester tanácsát, persze egy-két „információ” így is visszajutott hozzám. Voltak benne bőven túlzások, de azzal csak olajat öntöttem volna a tűzre, ha visszavágok.

– Megbánta, hogy március elején rábólintott Kisteleki István ajánlatára?
– Dehogy bántam! Azt viszont már a kinevezésem után is nyilatkoztam: kapitányként legfeljebb szép lehet az ember, okos nem. Habár mondhatok bármit, ha nincs eredmény, nincs miről beszélni. Érezhető volt, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége. Az már más kérdés, hogy amikor két fiatal edzőt hosszú távra bíznak meg, akkor hét hónap elegendő-e a bizonyításra.

– Ha nem mond le, talán még most is a Bozsik, Détári kettős állna a nemzeti együttes élén.
– Nem volt más választásom. Az a szerencsém, hogy józan ésszel felmértem: itt és most ki kell szállnom. Meglehet, mások két kézzel kapaszkodtak volna a kispadhoz, én, hála Istennek, nem vagyok ez a típus. Még egyszer mondom, sajnálom, hogy így alakult, hiszen a válogatottat vezetni a legszebb feladat, ám ha az ember érzi, hogy itt a határ, azt nem szabad átlépni.

– Játsszunk nyílt lapokkal: nem akart belevágni a fiatalításba.
– Ugyan már! Ha valaki tehetséges, ráadásul a legjobb a posztján, akkor természetesen nálam is helye lett volna a válogatottban. Mint ahogy játszottak is fiatalok, gondolok itt Juhász Rolandra, Vanczák Vilmosra, Huszti Szabolcsra vagy éppen Torghelle Sándorra. A gondom azzal a fiatalítási őrülettel volt, ami a máltai vereségünket követően úrrá lett egyeseken. Ezzel a jövőképpel nem értettem egyet, és mivel sem a labdarúgókat, sem magamat nem akartam becsapni, jobbnak láttam, ha távozom. Hozzáteszem, attól függetlenül, hogy a csapat nyert szerdán, a mai napig nem tudok azonosulni a nagymérvű fiatalítással.

– És ha a következő világbajnokságra kijut ez a gárda?
– Nagyon örülnék neki.

– Őriz bármilyen emléket a kapitányi korszakból?
– Egy edzőszerelésen kívül az ausztriai és a boszniai győzelmünk élményét. Biztosan kevesen hiszik el, ám összességében pozitívan éltem meg azt a hét hónapot. Kivéve persze a máltai meccs utáni időszakot…

– A máltai találkozó felvételét hányszor nézte vissza?
– Egyszer sem. És biztos vagyok benne, hogy később sem leszek rá kíváncsi.

– A futballtól is elment a kedve?
– Hova gondol?! Örök szerelem a miénk.

– Lesz még edző valahol?
– Nem vonultam vissza. Ha értelmes felkérést kap az ember, arra mindig nyitott.

– Azért edzésben marad?
– Heti egyszeri teniszezés és két kondizás fér bele az időmbe. Sajnos bármennyire is szeretném, fociról nemigen lehet szó, úgy fáj már a derekam. Egy éve még tudtam kispályázni, ma már csak nézőként élvezem a labdarúgást. A Zalaegerszeg hazai mérkőzéseire mindig kimegyek, ha a tévé jó meccset ad, ott a helyem a képernyő előtt, ellenben egy Debrecen–Kaposvár vagy egy Honvéd–Vasas találkozó miatt már nem biztos, hogy beülök az autóba.

– Éppen a Honvéd–Vasast hagyná ki? Kispesten játszott, Angyalföldön edzősködött…
– Na, jó, azt megnézem.

– Nagyobbik fia, József már helyet kapott a ZTE felnőttkeretében. Jó futballista lesz?
– Céltudatos gyerek, a hozzáállása megfelelő, mindenáron élvonalbeli labdarúgó szeretne lenni. Majd az idő eldönti, hogy jó lesz-e. Szurkolok neki, hogy sikerüljön, de ha nem, akkor sem dől össze a világ. El kell fogadni, amit az élet hoz.

– Nagyon előre szaladunk, ám igazán érdekelne, mit felel. Szóval: évtizedek múltán fia, miután befejezte játékospályafutását, majd edzőként is letett már valamit az asztalra, felkérést kap a válogatott irányítására. A nagypapa és édesapa után a harmadik Bozsik lehetne szövetségi kapitány. Mit javasolna neki?
– Hűha… Egyszerű kérdés, azonban kutyául nehéz megválaszolni. Talán a saját példámat hoznám fel. Amikor kineveztek, azt mondta nekem valaki: meglásd, mától rengeteg barátod és jóakaród lesz, ők egytől egyig igyekeznek majd hasznos tanácsokkal segíteni, de ne hallgass rájuk, mindig úgy dönts, ahogy te jónak látod, mert ha rosszul sülnek el a dolgok, tudod, hogy csak magadat hibáztathatod. Én ezt megfogadtam, és alighanem ugyanezt ajánlanám a fiamnak is.

– Utoljára kérdezem: nem hiányzik a válogatott?
– Hazudnék, ha rávágnám, hogy nem. Ám hogy a kép teljes legyen: nem vagyok megkeseredett, nem roskadtam össze, ha reggel felkelek, nyugodtan a tükörbe tudok nézni. És azt látom, hogy egy-két ránc mintha el is tűnt volna…