A nagy falon túl

Azt nem állíthatjuk, hogy a Kuoan páratlan bravúrt vitt véghez a 2006-os bajnokságban, tudniillik a pekingi zöld-fehérek egyszer már zártak harmadikként abban a mezőnyben, amelyben nem sorolják őket a favoritok közé. Az idén sem úgy indult az idény, hogy ők lesznek a nevető harmadikok, aztán a fővárosi Funtaj-stadionban általában húszezer néző előtt fellépő csapat egyre feljebb és feljebb kapaszkodott, s a végén már csak a Santung Luneng, valamint a Sanghaj Senhua előzte meg.

„Tíz vagy tizenegy éve annak, hogy a Kuoan először és eddig utoljára bronzérmes lett, a hetedik, nyolcadik, kilencedik helyezéshez szokott szurkolóink már nagyon várták, hogy hasonló sikert érjünk el. A gyengébb kezdés után végig dobogóközelben tanyáztunk, és az utolsó előtti fordulóban, a mögöttünk álló vetélytársunk legyőzésével be is biztosítottuk a harmadik pozíciónkat. Kis szerencsével még a másodikra is odaérhettünk volna, de a Sanghajt már nem tudtuk utolérni. Igazán senki sem volt elkenődve emiatt, inkább örültünk annak, hogy újra miénk a bronz” – foglalta össze négy mondatban a pekingiek idei szereplését Kenesei Krisztián.
Az évzáró bankett részleteiről viszont hiába faggattuk a meccseken a 10-es mezt viselő futballistát, ugyanis a 28., tehát az utolsó kört sérülése miatt kénytelen volt kihagyni, így amíg társai a Hsziamen Lansi elleni idegenbeli fellépésről utaztak hazafelé, addig a Kenesei család Budapest felé vette az irányt.

„Mielőtt útra keltek volna, elköszöntem a többiektől, mert tudtam: mire visszaérnek Pekingbe, én már nem leszek ott – magyarázta a támadó. – A tolmácstól még az utolsó pillanatban is kértem valamit: legyen szíves, gondoskodjon róla, hogy a bronzérmemet utánam küldjék Pestre. S egy papírra azt is írja le, mit véstek rá…”
A minapi hazatérés kapcsán akár élménybeszámolónak is elmehetne a Kínában töltött három esztendő összegzése. Kenesei Krisztián készséggel vállalkozott rá:
„Talán többre is vihettem volna a kínai bajnokságnál, de nem panaszkodom. Mivel a feleségem és a kisfiam velem volt, jól éreztem magam, a szerződésemre egy rossz szavam sem lehetett, ráadásul minden évben nyertem valamit. A játék sem ment rosszul, több gólpassz mellett nyolc találatig jutottam. Ami a pályán kívüli életet illeti, megismerkedhettem egy teljesen más kultúrával, igaz, ehhez nem volt könnyű alkalmazkodni. Nem csoda, hogy egy idő után a legtöbb légiós azt mondja, köszönöm szépen, elég volt. Én is ebbe a kategóriába tartozom: nem tudnának annyit fizetni, hogy visszatérjek Kínába. A szerződésem amúgy is lejárt, a télen ingyen igazolhatok bárhová. Az óhajom csupán annyi: hadd maradjak Európában.”

A magyar szemmel nézve fura körülményekre azért érdemes még egy bekezdést szánni. Nos, Keneseiék a megérkezésük napján beköltöztek egy hotelbe, s csak a múlt heti elutazáskor csekkoltak ki onnan („Azt mondták a vezetők, így a legjobb mindenkinek. Egy apartmanban plusz egy szobában el is fértünk, de most egy darabig nem szeretnénk szállodában aludni…”); nemhogy autót, biciklit sem kapott a csatár, mindenhova sofőr szállította („A külföldieknek biztonsági okokból nem jár kocsi, bár ezt a helyi közlekedést látva egyáltalán nem bántam, hetente kétszer biztosan összetörtem volna…”); a szombati bajnokikat olyannyira komolyan vették a Kuoannál, hogy legtöbbször már hétfőn edzőtáborba vonult az együttes („Az elmúlt évet gyakorlatilag edzőtáborban töltöttem, még az volt a szerencsém, hogy a Pekingtől nyolcvan kilométerre lévő bázisra vihettem magammal a családot. Kínai társaimnak ugyanezt nem engedélyezték, ám nem morogtak emiatt, tudomásul vették, hogy a légiósok többet megengedhetnek maguknak”).

„Noha az általam kétezer-háromban tapasztalt szigor enyhült valamelyest kétezer-hatra, a fegyelem manapság is mindennél előbbre való – jelentette Kenesei Krisztián. – Az elnök és az edző szava szent. Ha fél négyre van kiírva a tréning, fél négy előtt öt perccel már mindenki a pályán cicázik. Egyszer-kétszer így is megesett, hogy valaki késett, a többiek jelentős pénzbüntetésről suttogtak az öltözőben.”

Azt nem állíthatjuk, hogy a magyar légiós és a hazai játékosok egy nyelvet beszéltek, ám az itthon Kenőként, kint Lökaként (vagyis idősebb Keneseiként) emlegetett támadó szerint nem volt gond a kommunikációval.
„Egy kínai étteremben gond nélkül leadnám a rendelést, noha az itthon üzemelő vendéglátóhelyeken aligha értenék a pekingi dialektusomat… – jelezte a 29-szeres válogatott labdarúgó, hogy a csirkéhez az édes-savanyú mártást mosolyogva kéri ki. – Ahhoz viszont még legalább tíz esztendőt kellene Kínában töltenem, hogy megtanuljam a nyelvet. S időre volna szükség ahhoz is, hogy a megkezdett túrát befejezzük: a családdal elindultunk a nagy falon, ám ahhoz meg húsz év kellene, hogy végigmenjünk rajta…”