Játszani is engedd!

Kezdődhetne úgy is a történet, hogy hol volt, hol nem volt, hiszen a helyszín lehet akár az Óperenciás- tengeren túl is, valahol egy Pest megyei városka, avagy a gazdag Svájc egyik futballpályája. Mindegy. A jelenség érdekes, egészen pontosan az: hogyan viszonyulunk mi, magyarok a labdarúgáshoz, a labdát imádó gyerekeinkhez, illetve, hogyan teszik a dolgukat a svédek, a lettek, a svájciak.
Magyarországon mostanság rosszul mennek a dolgok – valahogy így…
„Petike! Ne balról, jobbról!” – zendül az érces hang.

Hét-nyolc éves gyerekeknek tart edzést egy pocakos úr az igazi futballpálya kerítésén túl, néhány száraz fenyőfa ölelte tisztáson, a régi, hepehupássá szikkadt futballpályán, amelyen átlósan ösvény vezet. A biciklik gumija mélyítette a vékonyka árkot: reggel munkába menet erre tekernek el az emberek.
„Csókolom, Zsófi néni!” – kiabál oda az egyik kissrác az arra pedálozó asszonyságnak, miközben a csípős őszi időben tornacipőben, rövidnadrágban, atlétatrikóban dideregve várja a sorát, hogy ő is elfuthasson szlalomozva a bóják között; a piros-fehérre festett műanyag süvegek valamelyik útépítésről maradhattak az árokparton, némelyik félbetörött, a másik nyomorékon billeg, mert kocsikerék lapította össze.
A „mester” egy kidőlt farönkön ül, unottan piszkál egy nagy kalapú gombát, az jobban leköti, mint a gyerekek produkciója.
Persze labda nélkül nem is olyan élvezetes a futball.

A labda pedig ott pihen az „edző” lábánál, még fűnyom sem látszik rajta.
A gyerekek pedig szlalomoznak a bóják között. Ügyetlenek, kapkodják a kis lábukat, fel-fellökik a műanyag bábukat.
„Mikor játszanak?” – kérdezem a pocakost.

„Ha hibátlan lesz a futás” – sercinti oda egy fűszállal a szájában, és ebből már tudni lehet, hogy a foci csak afféle kegy a részéről, rossz kelléke a futballedzésnek.
Szomorú: ezek a gyerekek sohasem szeretik meg ezt a játékot, emlékeikben a monotonitás marad meg, az értelmetlen szlalomozás, ahelyett, hogy önfeledten rúgnák a labdát, és úgy indulnának haza. Haza, mert jobb híján csak otthon tudják magukról lefürdeni az edzésen, a futás során felvert és rájuk tapadt port, a nagypálya öltözőjébe nekik nincs bejárásuk – méretes lakat zárja le az oda vezető utat… ---- Svédország

Évekkel ezelőtt egy idősebb, már a nyugdíjaséveit taposó edző tartott gyakorlást a Stockholmtól alig húsz kilométerre található városka diákjainak. Harminchat gyerek dolgozott a keze alatt.
Az öreg az edzés megkezdése előtt módszeresen kitöltögette az űrlapokat: az egyik rubrikába beírta, milyen szerelést vételezett a srácoknak a szertárból, a másikba, hogy hány labdát használ, a harmadikba, hogy műfüvön vagy a nagypályán tartja-e a foglalkozást, míg a végén – mint mindig – fel kellett tüntetnie főiskolai diplomájának és az edzői működéshez szükséges engedélyének számát. Kellett, mert arrafelé gyakori az ellenőrzés. Az állam ugyanis az iskolai futballra, a gyerekek képzésére minden fillért megad, a szerencsejátékokból befolyó öszszeget forgatja vissza az utánpótlásképzésre, és a pénzzel eurócentre pontosan kell elszámolni. A svéd iskolai és gyerekcsapatok edzőinek pontosan tudniuk kell, hogy hány gyereknek, milyen kellékkel tartanak foglalkozást: az ide hirtelen betoppanó ellenőrök bármikor elkérhetik a már kitöltött naplót.

Az öreg edző foglalkozása délután négykor kezdődött. A srácok mosolyogva, fecsegve léptek ki az iskola mellett épített öltözőből, ahol ragyog(ott) minden, sehol egy falfirka, egy sárfolt a padlón – persze cserélhető, mosható szőnyeg vitt ki a szabadba, illetve onnan az öltözőbe. A falakon játékosok képei Martin Dahlintól Zlatan Ibrahimovicig, és külön falrészen az iskolából kikerült, ilyen-olyan osztályban játszó labdarúgók portréja – 125 után feladtam, értelmetlen volt tovább számolni.

Az edzés kedves eligazítással kezdődött: az öreg még azt is tudta, kinek milyen élményei voltak az iskolában, hiszen kora délután már beszélgetett a rábízott gyerekek tanáraival, felmérve azt, ki milyen lelkiállapotban érkezhetett hozzá, az edzésre.
És elkezdődött… Játékos volt a bemelegítés és a rávezetés a különféle gyakorlatokra. A gyerekek észre sem vették, ahogyan fokozatosan felpörgött az iram, s nem volt megállás, egyetlen gyerek sem tölthette haszontalanul az idejét, a lábaktól elpattanó labda pedig nem jutott messzire, kifeszített háló fogta meg, hogy ne vesszen kárba az idő a keresgéléssel.

A srácok néhány szóból megértették, mit kell csinálniuk, sok gyakorlatot csoportokban végeztek, s amikor az öreg hátat fordított egy brigádnak, abban a pillanatban a rangidős vette át a szerepét: biztatott, rohant az elrúgott labdáért…
Minden, mindennek a lényege a játék volt. Már attól könnybe lábadt a szem, hogy milyen harsogóan tiszta minden: egyencipő, egyenmez (sárga-kék persze), piros megkülönböztető trikó az iskola címerével, a legjobb labda, a pályát vakítóan bevilágító kandeláberek.
S aztán a játék.

Két pályán négy csapat küzdhetett önfeledten. Az öreg edző pedig csak ekkor ült le a padra, onnan figyelt, félő volt, megfázik, hiszen addig intenzíven dolgozott: hol azt mutatta, milyen a helyes lábtartás, hol a fejeseknél a felugrásokat tanította.
Csoda-e, hogy elsuhant a két óra? A pályákat bevílágító reflektorokat csak jóval később, nyolc óra után kapcsolta le az iskola gondnoka, aki imitt-amott lesöpörte a pályáról a szélrepítette faleveleket.
A svéd városka elcsendesedett, a lakói aludni tértek – a gyerekek a futballról álmodtak. ---- Lettország

Három éve Rigában játszott a magyar válogatott, akkor még sorsfordító Eb-selejtezőt: ha nyert volna a nemzeti csapat (amúgy nem nyert), akkor nem Lettországnak, hanem Magyarországnak jut az esély pótselejtezőn küzdeni a törökökkel (cseppet sem mellékesen: a baltikumiak végül eljutottak Portugáliába).
Döbbenetes volt az, hogy azon a meccsen a válogatottunk kikapott 3–1-re, de az is, amit a rigaiak büszkén mutattak: náluk többtucatnyi füves futballpályán focizhatnak a város gyerekei. Az Eb-selejtező előtti napon néhány magyar újságíró végignézhette, miképpen foglalkoznak az utánpótlással a rigaiak. A nyitott rendszerben több mint húsz edző várta (s gyaníthatóan várja ma is) minden hétköznap a gyerekeket.

„A meccs a legjobb kiválasztási módszer” – mondták a lettek, és igazuk volt. Nem is tettek mást, mint labdát dobtak a gyerekek közé, és a pályákon keresztbe máris srácok tömege futballozott önfeledten. A mészvonalak mellett a nagyobb és kisebb klubok megfigyelői jegyzeteltek, mi több, a meccs előtti utolsó edzésre készülő lett válogatott játékosai is odaálltak a pálya szélére, és biztatták a srácokat, akik szinte szárnyaltak, hiszen – micsoda dicsőség! – a nagy példaképeik szurkoltak nekik.

Persze pusztán az érzelmek, egy szép, jól sikerült nap apropóján lehetetlenség megítélni, hogy a lett utánpótlás-nevelés hatékonyabb-e, mint a magyar, azonban a tettrekészség ad némi adalékot ahhoz, hogy arrafelé mennyire veszik komolyan a futballt. A rigai pályákon látott kölykök – csupán egy edzésnapon százakról van szó (!) – nagy többsége sportiskolákban folytatta a pályafutását, és ha nem is vált, válik belőlük labdarúgó, az borítékolható, hogy örök életükben szeretik majd a futballt. ---- Svájc

„Hol edzünk, mester?” – kérdezte az egyik válogatott labdarúgó még 1997 áprilisában, amikor a Csank János vezette magyar nemzeti csapat Zürichben mérkőzött vb-selejtezőn Svájc ellen (amúgy kikaptunk 1–0-ra…).
„Ott!” – mutatott előre a kapitány egy ráccsal körülölelt pályára: egy csendes kerület sportcentrumában kapott edzéslehetőséget a magyar csapat.
Biliárdasztal simaságú gyep, világítás, négy füves, egy műfüves pálya mutatta, hogy errefelé valóban a gazdagság az úr. Ám hiába a pénz, ha nincs meg a szándék: és a svájciak akkortájt sem becsülték le a gyerekfutball fontosságát, sőt ha visszaszámolunk az időben, gondolhatunk akár arra is, hogy azon a zürichi pályán talán már ott mozgott valamelyik játékos azok közül, akik most nyáron Németországban a világbajnokságon szerepeltek Köbi Kuhn csapatában.
S hogy mit csináltak a svájciak?

Semmi extrát, csupán azt, hogy lehetőséget kínáltak az ott élő gyerekeknek a mozgásra. Minden kerületben volt (és van) az adófizetők pénzéből felépített és szépen rendben tartott öltözőépület, egy piciny tornacsarnok, fitneszterem (ha a gyereket edzésre kísérő anyuka is szeretne mozogni), és persze van edző is, aki foglalkozik az aprónéppel.
Tényleg nem nagy csoda.
Ami már inkább csodaszámba ment, hogy abban a piciny zürichi klubban rendhagyó módját választották a hat-nyolcéves gyerekek képzésének: lányok, fiúk együtt rúgták a labdát.

„Tévedés, mi itt nem futballistákat képzünk – mondta a csodálkozó kérdésre az egyik kölyökcsapatot vezető edző. – Megismertetjük a gyerekekkel a labdát. Itt játszhatnak, edzhetnek kedvükre, házi bajnokságokat szervezünk, és nyitva áll a kapu a klubok szakemberei előtt, akik innen csábíthatják magukhoz a srácokat.”
S el is csábítják, hogy labdarúgót neveljenek belőlük, azokból a gyerekekből, akik a világon mindenütt, szegénységben, gazdagságban a labdarúgás jövőjét jelentik, és akik nélkül nincs futballt imádó nemzet.
Mert a képlet egyszerű: csak engedni kell játszani őket.