„A nehéz napok után kisimulhattak az arcok”

– Nem kis rizikót vállalt a pillanatnyilag legtöbbre taksált magyar bekk, a belga bajnok és BL-szereplő Anderlechtben magát lassan alapemberré kinövő Juhász Roland kispadra ültetésével.
– Úgy gondolja? – kérdezett vissza Bozsik Péter.

– Ön nem?
– Megítélésem szerint Roland birkózott meg a legnehezebben a védők közül a norvég találkozó terhével, aztán pedig a kudarccal. Éger László szombati rossz passzára sokáig emlékezni fognak, ugyanakkor az ő mozgása rendezettebb volt a Rolandénál, aki aznap leblokkolt, Zenicán viszont megmutatta, hogy jóval több egyszerű tehetséges fiatal labdarúgónál. Beállt, rövid időn belül felvette a ritmust, uralta a légteret, higgadt volt.

– Miről szólt a szünetben a kapitány öltözői beszéde? A taktikus vagy a pedagógus ruháját öltötte fel? Ember- és gólelőnyben voltunk, ám felettébb paprikás hangulatú hajrá után.
– A játékosok megfelelően reagáltak a helyzetre, nyugtatnom senkit sem kellett, viszont attól tartottam, hogy a játékvezető előbb-utóbb kompenzálja majd a számunkra kedvező ítéleteket, ezért ugyanazt a nyugalmat kértem a fiúktól a folytatásban, mint amivel pihenőre érkeztek. A második félidőt nagyon jól kezdtük, két gyors góllal tulajdonképpen „lerendeztük” az összecsapást, így mellékes szál lett az aggodalmam. Bosszantott ellenben, hogy ezt követően rövid időre lankadt a figyelmünk, kötényezgetni, sarkazgatni kezdtünk – de minden jó, ha a vége jó.

– A kompenzáció alapja a Huszti Szabolcs által kiharcolt és értékesített büntető lett volna. A délszláv média össztüzet zúdít ez ügyben a ciprusi bíróra.
– Szabolcs beállt a labda és a védő közé, ez nyilvánvaló. Olykor tizenegyest ítélnek, máskor elnézőek a játékvezetők az ilyen szituációkban.

– Két mérkőzés után három pont a mérleg – a szakvezető hogyan „bontaná ki” a tényt?
– A norvégok elleni találkozó előtt úgy nyilatkoztam: a hat- és a nullapontos zárás lehetősége is benne van ebben a két fellépésben. A szombati győzelem lendületet, hitet kölcsönözhetett volna Zenicára, a vereség baljós hangulatot. Ilyen a futball: a szombati kudarc után javított a csapat, ami a játékosok sportemberi nagyságát bizonyítja. Az események fényében, úgy hiszem, elfogadható az összkép. Két külön világot képvisel a norvég és a bosnyák együttes, előbbi sematikusabb futballt játszik, ám Európa-klasszis csatárokat vonultat fel, a bosnyákok technikásabbak, a rögtönzésben jobbak, mint a norvégok. Meglepetéssel egyik riválisunk sem szolgált, mégis, leírhatatlan a különbség a két összecsapás között a látottakat, és persze a végkifejletet tekintve is.

– Mi a kulcsa a pálfordulásnak?
– Megannyi apró tényezőre vezethető vissza, hogy a csapat magára talált. A szombatot követő két nap, nem titok, nagyon nehéz volt, de a nehéz napok után kisimulhattak az arcok, a szemek úgy csillogtak, mint pénteken, a tekintetekbe visszatért a hit, az életkedv. A közönség és futballisták is sokkal többet vártak a norvégok elleni csatától – éppen ez a csalódottság táplálta az első számú bizonytalansági tényezőt a zenicai selejtezővel kapcsolatban: valóban képesek vagyunk-e kikászálódni a gödörből? Minden meccsnek megvan a maga lélektani folyamata, a legfontosabb pillanatokban, párharcokban ezúttal mi kerekedtünk felül – szombat este egytől egyig elvesztettük őket. Ezek a fiúk a barátságos találkozókon igazolták, hogy tudnak futballozni. Pozitívum, hogy ezúttal a tét súlyát elviselve csillantották meg erényeiket. Kérdések ezzel együtt is maradtak bennem.

– Megoszthatók?
– Részben. Idegenben, „természetesen ellenséges” környezetben oldottabban, megfontoltabban játszik a csapat. Miért remeg meg a láb, mi béklyózza meg a játékosokat otthon? Itt illik kitérnem a Boszniába utazó szurkolókra: köszönjük, hogy hittek bennünk, és végig biztattak minket. Nehéz szavakba önteni, micsoda támaszt jelentett a kiállásuk.

– Kiállás – felállás: Tóth Balázs bevetésével tulajdonképpen három védekező középpályással operált.
– A stabilitásra helyeztük a hangsúlyt, ami kifizetődőnek bizonyult. Balázs nagyon jól teljesített, rengeteget futott, ütközött, labdát szerzett, végrehajtotta, amit megbeszéltünk.

– Kiemelne bárkit is a pályára lépők közül?
– A csapaté az érdem.

– Apró ünneprontás: számolatlanul hibáztuk el a ziccereket.
– Hűha, erre mit mondjak? Idegenbeli diadal után az ember nem szívesen emlegeti fel a negatívumokat, elég, ha önmaga tisztában van velük. Rendben, van bennem némi hiányérzet, lehetett volna hat egy is a végeredmény, de nem vagyok telhetetlen – önök se legyenek azok.

– Milyen érzés megfosztani a riválist a honi veretlenségtől? Zenicán egyetlen nemzeti együttesnek sem sikerült az, ami szerdán a magyar válogatottnak: elcsendesíteni a bosnyák szurkolósereget, azaz győzni.
– Abszolút értékben éppen olyan, mint elveszíteni az ártatlanságot, bár az nem kérdés, melyik csal mosolyt az arcunkra.