Egy kötelező győzelem...

– Feszült?
– Nem mondanám – vágta rá Tóth Norbert. – Szerencsére nem vagyok izgulós típus. Némi drukk van bennem, ezt nem tagadom, de ha van két szabad percem, nem azon jár az agyam, hogy mi lesz szombaton. Éppen annyit gondolok a hét végi meccsre, mint máskor.

– Na, ezt nem hiszem.
– Pedig így van. Hazudnék persze, ha azt állítanám, hogy ez is egy mérkőzés lesz a sok közül. Talán az a leghelyesebb, ha úgy fogalmazok: örömteli, hogy ekkora tétért játszunk.

– Pályafutása legfontosabb másfél órája előtt áll?
– Hogy szerepeltem-e ennyire kiélezett találkozón? Várjon csak… Nem, azt hiszem, „ki-ki meccsben” még nem volt részem. Habár, ha jobban belegondolok, ez sem lesz az, hiszen a Fehérvár már nem érhet oda az első helyre. Ám ha még eséllyel pályázna az aranyra, akkor sem lenne más választásunk, mint hogy megverjük. A győzelmi kényszer rajtunk van, ám nincs ezzel semmi gond. Sőt: az elmúlt hetekben már hozzászokhattunk ahhoz, hogy nyernünk kell. Komoly terhet cipeltünk, de elbírtuk. S ha eddig elbírtuk, miért lenne ez másként szombaton? Mindenkinél jobban megdolgoztunk azért, hogy a bajnoki címért küzdhessünk.

– Nyilván megmosolyogta volna azt az embert, aki a bajnoki évad kezdetekor ezt mondja önnek.
– Hosszú évek óta vagyok a pályán, sokat tapasztaltam már, alighanem rutinosnak is számítok ebben a „szakmában”, de én nem megmosolyogtam volna azt az embert, hanem kinevetem. Nem egy meghatározó játékos távozott a nyáron, nem tudtuk, mire számítsunk. A tisztes helytállásban természetesen reménykedtünk, ugyanakkor az még álomnak is merész lett volna, hogy a dobogós helyezésekért csatázzunk. Nemhogy az első helyért…

– Ez egyszer nem bántó a kérdés: hogyan jutottak idáig?
– Valószínűleg úgy, hogy az első fordulótól kezdve az utolsó előttiig hoztuk a jó átlagot. Hullámvölgyeink nem voltak, mindössze egy-két váratlan vereséget szenvedtünk el. A kudarcok közül a pécsi fáj leginkább, mert aznap az egész csapat betlizett. Az MTK-tól és a Honvédtól balszerencsés módon kaptunk ki, a Lombard elleni találkozón pedig a talaj volt irreális – legalábbis számunkra.

– Úgy hallottam, mielőtt elkezdődött volna a pápai mérkőzés, felajánlották önöknek: akár el is halaszthatják.
– Ebből annyi igaz, hogy kikérték a véleményünket a pálya állapotával kapcsolatban. De halasztásról szó sem volt, s különben is, miért ne akartunk volna játszani, amikor listavezetőként érkeztünk Pápára?! Az élen álló együttes labdarúgóinak amúgy se forduljon meg a fejében, milyen jó lenne máskor pályára lépni a sereghajtó ellen! Az amatőr, sőt gyáva, aki ilyesmire gondol.

– Csapatkapitányként több dolga van ezekben a napokban az öltözőben, mint máskor?
– Nem vettem észre, hogy bárki is másként viselkedne. A hangulat ugyanolyan jó és bizakodó, mint volt, mondjuk, márciusban, senkin sem látom, hogy ideges lenne. Meglehet, a meccsen majd csitítgatni kell a fiúkat, nehogy elragadja őket a hév, de egyelőre semmi probléma.

– A rutin beszélhet önből: nyolc esztendeje már tagja volt az első helyen záró Újpestnek. Felfedezett bármiféle párhuzamot a két együttes között?
– Annyit mindenképpen, hogy kilencvennyolcban a Videoton elleni mérkőzésen lettünk bajnokok, s most is a fehérváriakkal találkozunk. Egyébként semmi értelme összehasonlítani a két gárdát, hiszen a korábbit kivétel nélkül tapasztalt játékosok alkották, ezért működött olyan jól, míg a mai csapatszinten képes kiemelkedőt alkotni. A kilencvennyolcas együttest sokkal inkább a mostani Debrecenhez lehet mérni: akkor minden posztra volt két remek futballistánk, manapság pedig a Loki dicsekedhet ugyanezzel. A téli edzőmeccsen, amikor a DVSC tizenegyet cserélt a szünetben, észre sem vettük a különbséget. Ha ezt, no meg a riválisunk rendezett hátterét veszem alapul, nyugodtan kijelenthetem, Sándor Tamáséknak tíz pont előnnyel kellett volna megnyerniük a bajnokságot.

– Hogy az utolsó kör előtt pontazonosság van a két klub között, az az Újpest dicsérete vagy a Debrecen kritikája?
– Egyértelmű, hogy a Debrecen kritikája. Hiba volna áltatni magunkat: az, hogy az élen állunk, a Lokinak is köszönhető.

– Számol azzal, hogy a Pápa pontokat vesz el a DVSC-től?
– Egyfelől nem foglalkozom a vetélytársunkkal, és elég régóta futballozom ahhoz, hogy tudjam, csodák nincsenek.

– Ezek szerint nincs más választásuk, mint legyűrni a Fehérvárt.
– Pontosan. Bármennyire is furán hangzik, hiszen kiváló csapattal találkozunk, de kötelező győzelmet kell begyűjtenünk.

– Szombaton pályaválasztók lesznek: a Puskás Ferenc Stadiont választották…
– Ne is mondja! Nincs rá jobb kifejezés, nevetségesnek tartom, hogy néhány rendbontó miatt egy csapat egész éves munkáját tehetik tönkre. Az odáig rendben, hogy a Puskás-stadionba beengedik a nézőket, ám azzal, hogy száműztek minket a Megyeri útról, jogtalan előnyhöz juttatták a Debrecent. Ám tudja, mit? Már csak ezért is a miénk lesz az arany!

– Meg sem fordul a fejében, hogy be kell érnie az ezüsttel?
– Eszembe sem jut.

– Tavaly nyáron – szerintem – szó nélkül elfogadta volna.
– Hol van az a nyár?…