Sosem érdekelte a profizmus

"Mit akarsz, te nem is harcoltál Fidellel a Sierra Maestrában!" – torkolja le a deresedő hajú, hatalmas termetű, fekete bőrű férfiút Roberto, a Radio Rebelde, a kubai rádió Mienjangba kiküldött – amúgy 66 éves, tehát a kubai forradalom idején már 20 esztendős, azaz bőven katonakorú – munkatársa. Az óriás erre ökölbe zárja jobb kezét, és viccesen úgy mellbe bokszolja Robertót, hogy a kifogástalan mozgalmi pedigréjű riporterre köhögőroham tör. Valaha falak omlottak le ezektől a jobb-egyenesektől. Teófilo Stevenson, a kubai bokszlegenda neve manapság is fogalom, a 13. amatőrökölvívó-világbajnokságon nincs nála népszerűbb ember.

A kubai boksz persze nem a forradalommal kezdődött – Kid Chocolate és Kid Gavilán neve a sportág hőskorából a mai napig felettébb jól cseng –, ám történelmi tény, hogy Fidel Castro 1962-ben rendeletileg betiltotta Kuba sportjában a professzionalizmust. Teófilo Stevenson akkoriban már kilencéves volt, de meg sem fordult a fejében, hogy bokszoló legyen belőle.

("Sportszerető családból származom, hatan voltunk testvérek, édesapám Saint Vincent, édesanyám Saint Kitts szigetéről származott, innen vannak az angolos hangzású vezetékneveim. Magas termetű srác lévén minden szabadidőmet a kosárlabdapályán töltöttem, mígnem egy tehetségkutatón felfigyelt rám Ignacio Herrera, a legendás ökölvívóedző. Azonnal elvittek Havannába, már tizenöt évesen bekerültem a kadettválogatottba, s amikor az 1971-es Pánamerikai Játékokon, Caliban ezüstérmes lettem, végképp eldőlt a sorsom.")

Túl jól dolgozott a szovjet edző

Stevenson – akinek ekkor már az NDK-beli Kurt Rosentritt és a szovjet Andrej Cservonyenko csiszolta a tudását – a müncheni olimpiára esélyesként érkezett, úgy lett aranyérmes, hogy egyetlen meccsét sem bokszolta végig. Jellemző, hogy egy évre rá a szovjet sportvezérkar hazarendelte Cservonyenkót, mert otthon rádöbbentek: túlságosan jól tanította meg bokszolni a karibiakat a szovjetek egyik legeredményesebb sikersportágában.

("Az amerikai Duane Bobick ellen kezdtem, gyorsan kiütöttem, majd a nyugatnémet Peter Hussingot is. A döntőben a román Ion Alexe ki sem állt ellenem, arra hivatkozva, hogy eltört a hüvelykujja…")

A montreali mezőnyön is K. O.-sorozattal gázolt át, olyan lenyűgöző könnyedséggel, hogy az amerikaiak ötmillió dolláros profi szerződést kínáltak neki azért, hogy megverekedjék Muhammad Alival. A legenda szerint Stevenson így reagált: "Mit számít ötmillió dollár ötmillió kubai szeretetéhez képest!"

("Már nem emlékszem, hogy tényleg ezt mondtam volna, de az biztos: sosem érdekelt a profizmus, a pénz. Mindenem megvan, Havanna legszebb negyedében, Miramarban villát kaptam Fideltől, a teraszomról, ha akarnék, fejest tudnék ugrani a Karib-tengerbe. Van két kocsim, egy Mitsubishi és egy Lada, továbbá ötszobás nyaralóm Deliciasban. Mi kellene még?")

Lévai István talpon kibírta ellene

Hogy mi kellene még? Csak a jóisten tudja, az viszont tény, hogy az amatőr-ökölvívás valaha volt talán legnagyobb alakjának nagy barátja és tisztelője, Csötönyi Sándor, a magyar szövetség elnöke adott neki ötszáz dollárt Mienjangban, hogy vásárolni tudjon néhány apróságot a családnak…
Ez azonban említésre sem érdemes kitérő egy illusztris pályafutás sodrásában. Mert – a történelmi eseményekhez visszakanyarodva – Stevenson, noha messze volt csúcsformájától, a moszkvai olimpián sem talált legyőzőre. Olyan bokszolóra viszont igen, aki, az ötkarikás versenyek során először, végigállta ellene a három menetet. Honfitársunk, Lévai István ezzel a pontozásos vereséggel bekerült a sportág történetébe. A döntőben a szovjet Pjotr Zajevet ugyancsak pontozással verte meg Stevenson, tizenegy olimpiai összecsapása közül ez a kettő ment végig.

("Lévaival kétszer is bokszoltam, emlékszem, amikor legongatták a meccset, úgy örült, mintha ő nyert volna. A másik találkozónk szorosabban alakult, végig vezetett, de a hajrában kiütöttem. Többnyire így szoktam… Egy másik magyarral, Somodival is mérkőztem, őt is megvertem. Sok magyar barátom van és volt, szegény Kajdi János, akivel együtt bokszoltam a müncheni olimpián, Badari Tibor, Gedó György… Vele mi van? Eladta az olimpiai aranyérmét? Mennyit kapott érte, többet ezer dollárnál? Mert különben nem érte meg…")

Aztán az 1982-es müncheni világbajnokságon megbicsaklott az addig hibátlan karrier: vereség Francesco Damianitól – aki az olaszok edzőjeként szintén itt van Mienjangban –, s a szakma kimondta az ítéletet: Stevenson megöregedett, ideje lejárt.

("Még hogy én megöregedtem? Ha Kuba elmegy Los Angelesbe és Szöulba, most ötszörös olimpiai bajnok lennék. Az 1986-os renói világbajnokságon könnyebben lettem aranyérmes, mint korábban bármikor. Engem választottak meg a torna legjobb bokszolójának!")

A legnagyobb öklöző lehetett volna

Van, aki azt mondja, a daliás kubai nem bírta volna a profi meccsek tizenkét-tizenöt menetes taposómalmát, a hárommenetes meccsekhez szokott Stevensont felőrölték volna az olyan ellenfelek, mint Ali vagy Larry Holmes. Mások szerint egyik sem érte volna meg a harmadik menet végét… George Foreman mindenesetre esküszik, Teófilo lett volna a valaha volt legnagyobb bajnok, ha profinak áll.

("Mindenki azt kérdezi, ki volt a legkeményebb ellenfelem pályafutásom során. És én mindig azt válaszolom: az edzés. Ha túljutottam rajta, ha sikerült legyőznöm, akkor már a hús-vér ellenfelekkel nem lehetett gondom. Damianitól vagy a szovjet Viszockijtól is azért kaptam ki, mert nem készültem fel ellenük rendesen. Most jön a másik unalmas kérdéssel, melyik volt a legjobb ütésem. Nem volt ilyen. Mindig kombinációban dolgoztam. Pum-pum-pum-pum! Ilyen az igazi boksz! De ha azt kérdezi, ki volt a legnagyobb bokszoló a visszavonulásom óta, akkor egyértelmű: Roberto Balado.")

Ha nem magam látnám, el sem hinném: könny csillan a nagy bajnok szemében. S ő, aki nem az éles memóriájáról híres, vágja a dátumot: 1994. július 4. Amikor a barcelonai olimpia szupernehézsúlyú bajnoka, háromszoros vb-aranyérmes közlekedési baleset áldozata lett.
Stevenson azonban alapvetően boldog ember, annak kell lennie, mert aki ilyen csillogó szemmel, hamiskás mosollyal – és egy Cohiba szivarral – a szája szögletében mesél, az nem lehet boldogtalan. Néhány éve, amikor Santiago de Cubában találkoztam vele, zavaros volt a tekintete, bizonytalan a járása, de most jól néz ki. És februárban az előzetes tervek szerint eljön Debrecenbe, a jubileumi, ötvenedik Bocskai-emlékversenyre!

("Eddig kétszer jártam önöknél. Hű, de szépek ott a lányok! Mindig is bolondultam értük, mármint nem csak a magyarokért. Ötször nősültem, képtelen voltam lehorgonyozni egynél. Van egy huszonegy éves lányom, Helmis, egyetemre jár, idegenforgalmat tanul, a fiam, David tízéves. Hogy mivel foglalkozom? Korábban tíz évig országgyűlési képviselő voltam, most a kubai bokszszövetség alelnöke vagyok. Mondom, jól élek. Nem is szeretnék milliomos lenni. A milliomos élete mindig veszélyben forog, testőrökkel őrizteti magát. Nézzen ide: itt beszélgetünk a folyosón, sehol senki, nem kell félnünk semmitől…")
Még szép… Majd éppen egy 160 centis kínai köt bele minden idők legfélelmetesebb jobbegyenesének gazdájába.