Amikor fáj, mindenképpen futni kell
Vozár Attila 1994-ben, 20 évesen futotta végig először a BécsBudapest szupermaratonit. A Hősök terén felállított célban dőlt az orrából a vér, ám ez sem zavarta, öröme határtalan volt. Azóta a legendás verseny háromszoros bajnoka, és a kedden kezdődő viadalon ismét a lehető legjobban szeretne futni.
– Utólag belegondolva, az első verseny nagyon korai volt, sokkal későbbre hagyhattam volna az ultramaratoni pályafutásomat – mondta Vozár. – A hasonló korú fiataloknak azt tanácsolom, ne vágjanak ilyen kalandokba, mert meggondolatlanság. Talán huszonöt évesen futnám az első maratonimat, és harminc fölött lehetne ultrázni. – Rettenetesen nagy hibát azért nem követhetett el, hiszen azóta háromszor nyert.
– Ez igaz. Persze azért a megfontoltság sohasem válik az ember kárára. Noha ezúttal is a legjobbamat akarom nyújtani, nem szeretek győzelemről beszélni. Nagyon erős ellenfeleim lesznek. Anatolij Kruglikov nyert már ezen a viadalon, és bár negyvenöt éves is elmúlt, igazából most ért fel a csúcsra. Bogár János, a korábbi hatszoros bajnok is bármire képes lehet, mint ahogy a két lengyel, Chawawko és Janicki is rendkívül jól szerepelt az idén.
– Az ön felkészülése hogy sikerült?
– A lehető legjobban. Augusztusban egy hónapot magaslaton töltöttem. A mexikói Tolucában voltam a feleségemmel. Kétezer-hétszáz méteres magasságon laktunk, és háromszáz méterrel magasabban futottam. A helyieknek nagyon sokat köszönhetek, mint ahogy a két gyalogló olimpikonunknak, Czukor Zoltánnak és Ilyés Ildikónak is, ugyanis az ő kapcsolataik révén kerültem ki Mexikóba. Életem egyik legnagyobb élménye volt. Ráadásul a vérképem szerint a magaslaton eltöltött idő nem volt hiábavaló. Főként, hogy utána még a Magas-Tátrában is edzettem néhány hetet. Már alig várom, hogy elkezdődjön a Bécs–Budapest szupermaratoni. Az izgalomtól napok óta kevesebbet alszom. Ilyenkor már jobb lenne, ha mehetnék.
– Hogyan lehet felkészülni a holtpontokra?
– Futással. Amikor igazán fáj, akkor mindenképpen futni kell. Mert ha megállnék, tovább tartana a szenvedés.
– A tapasztalatok szerint sokan vigyáznak önre.
– Igazi csapat van mögöttem. Az edzőm mellett a testvérem is a négytagú stáb tagja. Ők figyelik, mit ettem, mit ittam, milyen vitaminokat, ásványi anyagokat vettem be, mire lehet szükségem. Nélkülük szinte semmire sem mennék, még ha menet közben gyűlölöm is őket. Sokat kiabálok velük, de a nap végén mindig bocsánatot kérek.
– A csapatban futókkal milyen a viszonya?
– Ők is rengeteget segítenek. Nagyjából tudom, ki mire képes, hiszen évek óta összeszokott társaságok futnak az én tempómban. Sokszor megkérdezik, jöhetnek-e mellettem. Ha éppen nem szenvedek, nagyon jól jön a társaság. Viszont ha nyűglődöm, mindig megkérem őket, hagyjanak magamra. Számomra a legfontosabb, hogy célba érjek és mindent kiadjak magamból. Tavaly a békéscsabai kolbásztöltő fesztiválon ötezren ünnepeltek, amikor győztesen tértem haza a Bécs–Budapestről. Az idén is október huszonharmadikáig tart a fesztivál, és a budapesti ünnepélyes eredményhirdetés után azonnal odamegyünk, hiszen rengetegen várnak rám. Remélem, az idén is örömet tudok szerezni nekik.
– Ez igaz. Persze azért a megfontoltság sohasem válik az ember kárára. Noha ezúttal is a legjobbamat akarom nyújtani, nem szeretek győzelemről beszélni. Nagyon erős ellenfeleim lesznek. Anatolij Kruglikov nyert már ezen a viadalon, és bár negyvenöt éves is elmúlt, igazából most ért fel a csúcsra. Bogár János, a korábbi hatszoros bajnok is bármire képes lehet, mint ahogy a két lengyel, Chawawko és Janicki is rendkívül jól szerepelt az idén.
– Az ön felkészülése hogy sikerült?
– A lehető legjobban. Augusztusban egy hónapot magaslaton töltöttem. A mexikói Tolucában voltam a feleségemmel. Kétezer-hétszáz méteres magasságon laktunk, és háromszáz méterrel magasabban futottam. A helyieknek nagyon sokat köszönhetek, mint ahogy a két gyalogló olimpikonunknak, Czukor Zoltánnak és Ilyés Ildikónak is, ugyanis az ő kapcsolataik révén kerültem ki Mexikóba. Életem egyik legnagyobb élménye volt. Ráadásul a vérképem szerint a magaslaton eltöltött idő nem volt hiábavaló. Főként, hogy utána még a Magas-Tátrában is edzettem néhány hetet. Már alig várom, hogy elkezdődjön a Bécs–Budapest szupermaratoni. Az izgalomtól napok óta kevesebbet alszom. Ilyenkor már jobb lenne, ha mehetnék.
– Hogyan lehet felkészülni a holtpontokra?
– Futással. Amikor igazán fáj, akkor mindenképpen futni kell. Mert ha megállnék, tovább tartana a szenvedés.
– A tapasztalatok szerint sokan vigyáznak önre.
– Igazi csapat van mögöttem. Az edzőm mellett a testvérem is a négytagú stáb tagja. Ők figyelik, mit ettem, mit ittam, milyen vitaminokat, ásványi anyagokat vettem be, mire lehet szükségem. Nélkülük szinte semmire sem mennék, még ha menet közben gyűlölöm is őket. Sokat kiabálok velük, de a nap végén mindig bocsánatot kérek.
– A csapatban futókkal milyen a viszonya?
– Ők is rengeteget segítenek. Nagyjából tudom, ki mire képes, hiszen évek óta összeszokott társaságok futnak az én tempómban. Sokszor megkérdezik, jöhetnek-e mellettem. Ha éppen nem szenvedek, nagyon jól jön a társaság. Viszont ha nyűglődöm, mindig megkérem őket, hagyjanak magamra. Számomra a legfontosabb, hogy célba érjek és mindent kiadjak magamból. Tavaly a békéscsabai kolbásztöltő fesztiválon ötezren ünnepeltek, amikor győztesen tértem haza a Bécs–Budapestről. Az idén is október huszonharmadikáig tart a fesztivál, és a budapesti ünnepélyes eredményhirdetés után azonnal odamegyünk, hiszen rengetegen várnak rám. Remélem, az idén is örömet tudok szerezni nekik.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik