Ceplak győzni szeretne Pesten

– A legfontosabb nyilván az volt az ön számára, hogy tíz nappal a világbajnokság előtt kipróbálhatta a pályát. Hogy tetszett?
– Remek volt. Nekem különösen fontos, hogy ne legyen túlságosan szűk a pálya íve, és ne legyen túl meredek a kanyar, ugyanis korábban már voltak gondjaim a bokámmal. A mostani tapasztalatok alapján állíthatom, örömmel jövök majd vissza egy hét múlva.
– Milyen céllal?
– Hinnem kell benne, hogy Maria Mutolát is le lehet győzni. Annak ellenére igaz ez, hogy talán az egész világon nincs még egy ember, aki ezt elképzelhetőnek tartja.
– Önt leszámítva.
– Nem állítom, hogy meg fogom verni, de érzem magamban az erőt.
– Két éve már véghezvitt egy csodát…
– Az egészen különleges nap volt. A két évvel ezelőtti bécsi Európa-bajnokság nyolcszázas döntőjének reggelén azt mondtam az edzőmnek, hogy megdől a világcsúcs. Tudtam, hogy Stephanie Graf rendkívüli formában van, de azzal is tisztában voltam, hogy én is ott leszek a végelszámolásnál. Úgy döntöttem, azon a versenyen a végsőkig küzdök, és csak a cél után három méterrel engedek ki. Ezt meg is valósítottam, és enyém lett a világcsúcs, meg az aranyérem is.

– Graffal megváltozott a viszonya a futást követően?
– Nem mondhatnám. Korábban sem voltunk nagy barátnők, és ez azután sem változott. De azért mindig köszönünk egymásnak, ha összefutunk. Az viszont igaz, hogy Graf a bécsi Európa-bajnokság után szakított a közös menedzserünkkel, nem sokkal később pedig befejezte a versenyzést.
– A világcsúcs is rendhagyó módon született, de az ön odáig vezető útja sem volt szokványos.
– Nem bizony. A régi edzőmmel tizenkét éven keresztül egy jól beváltnak hitt rendszer szerint készültünk. Toma Popertu edzései másból sem álltak, mint futásokból. Rengeteg hosszú távú tréningem volt. Tíz-tizenöt kilométereket is futottam a felkészülés korai szakaszában. Aztán egyszer csak találkoztam Ales Skobernével.
– Akiről korábban senki sem hallott az atlétika világában…
– Így van. Ales mindössze egy évvel idősebb nálam, viszont rendkívül olvasott ember. Olyan, aki egy adott témában minden fellelhető információt képes előásni, és azon hosszú időn keresztül elmélyülten gondolkodni. Igazi filozófus. Meghökkentő ötletekkel keresett meg. Korábban sohasem látogattam a konditermet, de Ales szerint nekem nemcsak állóképesnek, de erősnek és gyorsnak is kell lennem. Így aztán elkezdtem súlyt emelni, rövid sprinteket futni, mi több, magasat és távolt is ugrottam. A sydneyi olimpiát követően hetente csak néhány alkalommal követtem az ajánlásait, de olyan gördülékenyen ment a felkészülésem, hogy kétezer-egy őszén megkértem, legyen az edzőm. Ales akkor kapott ösztöndíjat az Egyesült Államokban, így a tengerentúlról írta nekem az edzésterveket. E-mailen keresztül tartottuk a kapcsolatot, és az eredmény minden esetben őt igazolta.
– Ezért kezdte akkor a kétezer-kettes idényt Amerikában?
– Természetesen. Habár rendszeresen küldtem neki videofelvételeket a résztávos futóedzéseimről, mindketten úgy gondoltuk, a legjobb az lesz, ha élőben, versenyen is megnéz. Bostonban aztán a budapestihez hasonló, nagyon barátságos pálya fogadott, és az is feldobott, hogy Ales végre ott volt a helyszínen.
– Nem csoda, hogy rögtön hatalmas egyéni csúcsot futott.
– Az edzések alapján mindketten kiugró eredményben bíztunk. Arra azonban legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy 1:57.79-es időt érek el.
– Az idén is valami hasonló kezdésről álmodhatott Erfurtban. Végül miért kellett csalódnia?
– A két percen belüli eredmény sohasem csalódás. Az ugyanakkor biztos, hogy ha nem csúszik a rajt több mint fél órát, 1:59.25 percnél sokkal gyorsabb is lehettem volna. Ezzel egyébként Budapesten sem volt szerencsém. Ezúttal is várnunk kellett, ráadásul a nyúl túlságosan gyorsan kezdett. Később megtalálta a helyes ritmust, de az első körben az volt az érzésem, hogy négyszázas iramban vágtatunk. Kissé magányosnak éreztem magam. De nem baj, a világbajnokságon sem lesz ez másként. Legfeljebb a döntőben, ahol Mutola megy elöl, mi meg loholunk utána. Rendszerint ez a "koreográfia".
– Látta a néhány nappal korábbi, birminghami versenyt?
– Természetesen ott ültem a képernyő előtt.
– Akkor pontosan tudja, mekkorát bukott a legnagyobb ellenfele. Mit szólt hozzá?
– Nagyon csodálkoztam. Természetellenes volt az egész. Hiszen Mutola korábban soha senkit sem engedett közel magához a hajrában, ezúttal azonban Kelly Holmes előtte volt, és a brit lábában botlott meg. Nem hiszem, hogy megsérült volna, habár egy ilyen esés nagyon mély nyomot tud hagyni az emberben. Nem láttam egyetlen olyan hírt sem, amely szerint Mutola kihagyná a budapesti vébét. Én úgy készülök, hogy őt is le kell győznöm, ha világbajnok akarok lenni. Egyszer már sikerült a bravúr. Így már tudom, mire vagyok képes. Ahogy Ales mondja, egy versenyző csak akkor képes győzni, ha már a verseny előtt fejben meg tudja verni az ellenfeleit. Mutola most nem lehet túl jó passzban, én pedig tisztában vagyok a lehetőségeimmel…