Pesaro: menny és pokol

Az idén július 19-én kerül sor az olimpiai kvalifikációs vb női döntőjére – és hogy egy nappal az "aranynap” után is képes lesz-e a tavalyihoz hasonló szenzációs teljesítményre Simóka Bea, majd az olaszországi Pesaróban kiderül.
– Tavaly jobb hangulatban vártam a világbajnokságot, nem ért ennyi rossz, mint az idén. Egy kullancscsípés miatt sokáig szenvedtem, Lyme-fertőzést kaptam, legyengültem, így az eredmények sem úgy alakultak, ahogy szerettem volna – kezdi kissé szomorúan a címvédő.
– Elsősorban a technikai számok az erősségei, tavaly a 182 körös lövészettel, majd az 1112 pontos vívással szinte sokkolta a mezőnyt. Ebben az esztendőben viszont a lövészete nem volt az igazi, nem tudott "repülőrajtot” venni, és ez talán a következő számokra is rányomta a bélyegét.
– Enyhén szólva rapszodikusan lőttem a versenyeken, pedig az edzések remekül sikerültek. Először azt hittem, egy csere az oka a gyengébb eredményeknek, ugyanis lecseréltem a régi pisztolyomat. Az új valami szuperszonikus, de ilyen rövid idő alatt nem tudtam még megszokni. A régit tíz évig használtam, egymáshoz "idomultunk”, és most visszatértem hozzá. De rájöttem, hogy nem a pisztolycsere zavart meg, a fejemben kell végre rendet tenni. Tudja, amióta világbajnok lettem, mindig bizonyítani akarok, hogy nem volt véletlen az a győzelem. A bizonyítási vágy pedig görcsössé tett. Tudom, hogy nem kellene állandóan ezzel foglalkoznom, hiszen az az aranyérem az enyém, meg egyébként is nyertem már több versenyt, de lelkileg túlbonyolítok mindent. A lőállásban a jobbnál is jobb megoldást keresem, pedig megoldhatnám egyszerűen is a feladatot.
– Mi jut eszébe Pesaróról?
– Menny és pokol. Három éve ott lettem először felnőttvilágbajnok váltóban, de ott nem sikerült kiharcolnom a sydneyi olimpiai részvételt. A váltóban, mert akkor is a váltóval kezdtünk, remekül vívtam, hasonlóan szuperül a selejtezőben, aztán a döntőben gyengén, és ezzel elszálltak az esélyeim.
– Tavaly a hagyományos versennyel kezdődött a vébé, az idén viszont Pesaróban a három évvel ezelőtti forgatókönyvet használják, vagyis a női staféta az első szám. Jó ez vagy rossz?
– Most jó. Általában az a jobb, ha előbb teljesítjük a hagyományos versenyt, mert úgy a végére marad a könnyebb rész, a fél távokból álló váltó, de most örülök annak, hogy a váltóval kezdünk. Így legalább ráhangolódom a versenyre, és remélhetőleg egy éremtől feldobva kezdhetem meg a selejtezőt. A megszokottnál is többet jelentene most egy érem, jót tenne az önbizalmamnak.
– Nem kellene ennyire szorongania, bíznia kellene a rutinjában. Tényleg, a kabalákban hisz?
– Húúú… Nagyon kabalás vagyok. De azt a kabalámat, amelyik tavaly a vébén velem volt, odaadtam egy nagybeteg embernek, hátha segít neki is. Én a "főkabala” nélkül maradtam ugyan, ezért kénytelen voltam a kislányom játékait cipelni magammal a versenyekre, de mégis csak többet ér egy ember élete, egészsége, mint a versenyek. Egyébként úgy tűnik, neki is segített a kabala, így a vébé előtt visszakapom.
– Ha már szóba hozta a kislányát, a kétéves Nóri hogyan viseli a szülők gyakori távollétét?
– Nóri nagyon aranyos, de öt fiú veszett el benne. Amikor versenyezni vagy edzőtáborba megyünk Ákossal (Kállai Ákos világbajnok öttusázó – a szerző), megbeszéljük Nórival, hogy miért nem leszünk itthon. Nagyon keserves nélküle, mondjuk, egy háromhetes edzőtábor, ilyenkor mardos a bűntudat. Ugyanakkor tudom, hogy tartozom neki annyival, ha már sportolok, és sok időt töltök tőle távol, teljes szívvel, teljes erővel csináljam az öttusát.