Nagy utazás (2.)

Fél távig elég nyugodt volt a tempó, de aztán kilencven kilométer után a sprinterek csapatai nekiálltak, s onnan kezdve rendesen kellett tekerni, főleg a szakasz végén, amikor már egyfolytában vékony sorra megnyúlva száguldott a mezőny. Az üldözés közben olykor elértük a hetven kilométer/órás sebességet is, a sík szakaszokon is legalább ötvenöttel haladtunk, de az emelkedőkön is legfeljebb negyven kilométer/óráig esett vissza a sebességünk. A mezőnyben haladva sokat számít az előttünk tekerők nyújtotta szélárnyék, de egyfolytában figyelni kell, mert a sor olykor-olykor megszakad, s ilyenkor keményen kell dolgozni a felzárkózásért.
Kevés hiányzott O’Grady-ék sikeréhez, de a célegyenesben befogtuk őket. A mezőnyben nem nagyon tudjuk kiszámítani, hogy mikor kell elkezdeni az üldözést, de a szökevények ezúttal csak ketten voltak, ráadásul órákon keresztül tekertek elöl, érezhető volt, hogy utolérjük őket. Lyont valamennyire ismerem, kilencvennyolcban a helyi csapatban versenyeztem, de nincsenek túl jó emlékeim, elég rosszul sikerült az az esztendő. A belvárosban nem volt túl nagy helyismeretem, de talán nem is tudtam volna élni vele a hajrá során, a nagy sebesség mellett csak arra tudtam figyelni, hogy tartsam a helyem és elkerüljem a bukásokat. Láttam Zabeléket a földön heverni, s nem sokkal később egy másik bukást is ki tudtam kerülni, volt rá példa, hogy a legutolsók közül kellett előreküzdenem magam, de a célegyenesben már a középmezőnyben voltam.
Nehéz lesz a szombati szakasz, most már sok hegyre kell felmásznunk, ráadásul megint kétszázharminc kilométer vár ránk…
Valószínűleg nem egyben, hanem kisebb csoportokban fog célba érni a mezőny, sokan le fognak szakadni a Colde la Ramaz-n. A hatodik szakaszon sem éreztem igazán erősnek magam, de remélem, hogy az első hegyi etap során nem kerülök majd nagy időhátrányba.”