Ha viszont fogytán a pénz, akkor két lehetőség van, vagy Woody Allen módjára bankot rabolni, vagy pedig meghúzni a nadrágszíjat és elvenni a sporttól.
Gyaníthatóan ez utóbbi történik majd.
Talán már ezzel függ össze, hogy a Dunaferr nem tud fizetni Sowunmi Thomasnak, valamint Balaskó Ivánnak, és ezt már hivatalos fórumon is elismerték, így mindkét játékos szabadon igazolhatóvá válik. A jólértesültek már azt is tudni vélik, hogy Sowunmi Zalaegerszegen folytatja, Balaskó pedig Sopronban. Majd meglátjuk.
Mindenesetre ezen a napfényes, ám igencsak huzatos délutánon a Dunaferr (veszteség ide, bizonytalanság oda) győzelmi reményekkel várta az ősszel igencsak hullámvasutazó Videotont. A fehérvári drukkerek gyaníthatóan maguk sem tudják, hogy csapatuk éppen jókedvűen, bravúrosan, avagy nyűgösen és kiábrándítóan játszik-e majd. Aztán elkezdődött a találkozó igen csekély érdeklődés mellett, és a pályán pontosan azt láthattuk, amit ilyen előzmények után várhattunk. Erősen unalmas első félidőt, rengeteg idegesítő, olykor kacagtató megoldással. Azt hangsúlyozni kell, hogy az első 45 perc nagy részében a vendégtérfélen csordogáltak az események, de szó sem volt itt elementáris Dunaferr-rohamokról, egyszerűen az történt, hogy a Vidi behúzódott saját kapuja elé, a hazaiak pedig megpróbáltak minél közelebb jutni Végh Zoltán kapujához, de ez nem túl sokszor sikerült nekik.
Igaz, rögtön az elején volt egy "őrült perc” a vendégek tizenhatosán belül, kapura lövésekkel, mentési kísérletekkel, aztán egy kezezésgyanús esettel, de a játékvezető lezser mozdulattal továbbot intett, hogy a folytatásban már azt láthassa a nagyérdemű, ahogy Csehi Tamás egészen meghökkentő módon 16 méterről ballal ígéretes helyzetből taccsra bombázzon, aztán Alex két csel között a labdára hasaljon…
És a többi, és a többi.
Fény és árnyék
Egy, csak egy ember maradt igazán nyugodt és csendes ezen a délutánon az újvárosi stadionban, mégpedig a negyedik játékvezetô. Pedig szinte ötpercenként kiabáltak hozzá, megszólították, számon kértek rajta bizonyos szituációkat, hol az egyik, hol a másik kispad felôl jöttek az ingerült hozzá- és beszólások, ám a tartalék bíró csak mosolygott, és megpróbált mindenkit nyugalomra inteni. Ha hiszik, ha nem, ez volt a legpozitívabb mozzanata a megyei rangadónak.
Talán már említést sem érdemel, de a Videoton szurkolótáborában megint csak elcsattant néhány gyengébb atyai pofon. A találkozó félidejében orrolhattak meg egymásra a fehérvári hívek, aztán a vitát néhány jobbegyenessel zárták le. A meccs végén tapssal köszöntötték kedvenceiket, ám nem feledkeztek meg Várhidi Péterrôl sem, akinek többször is kiabálták: Takarodj! Mintha minden elrontott ziccerrôl a tréner tehetne…
Ráadásul fokozva az újvárosi drukkerek bosszúságát, sérülés miatt lekéredzkedett a csapat egyik alappillére, Kiss György, a helyére beállt Buzás Attila pedig laza lendülettel rúgott egy akkora lyukat, hogy még zsákvarró tűvel sem lehetett volna befoltozni. A félidő hajrájára magához tért a Videoton és Dvéri Zsolt valódi futballistamegoldással jelezte, hogy ő is itt van: ballal telibe trafálta a felső lécet, majd nem sokkal később ziccert teremtett Terjék Lajosnak, aki rögvest elrontotta azt. A közönség dideregve és fázósan vette tudomásul, hogy igazi magyaros futballt láthatott 45 percen át.
A második félidő több tanulsággal is szolgált. Először is Magyarországon edzőnek lenni igencsak idegromboló feladat. Aki látta a Dunaferr–Videoton mérkőzést, az nagyjából el tudja képzelni, milyen lelkiállapotban figyelhette tanítványai szerencsétlenkedését a két tréner, Tornyi Barnabás és Várhidi Péter. Nehezen lehetett eldönteni, hogy melyikük kaphat hamarabb beutalót az ideggyógyászatra, tudniillik hol az egyik, hol a másik csapat játékosai hibáztak bődületeset. Egyébként szünet után a Videoton kezdett jobban (már persze ha a jobban szó illik erre a mérkőzésre…), és hosszú percekig a Dunaferr tizenhatosa előtt pattogott a labda. Akadtak is helyzetek a fehérváriak előtt, ám csatárok nélkül köztudottan nem egyszerű gólt lőni. Terjék Lajosnak ezen a napon sehogyan sem ment, de így volt ezzel a másik fél is, sem Horváth Péter, sem Alex nem csillogtatott csatárerényeket. Nem csoda, hogy Tornyi az eddig jobbára védőként zakatoló Sowunmit vezényelte előre, akinek olykor sikerült is a vendégvédők mögé kerülni, csakhogy a beadásai rendszerint a jégcsarnok közelében landoltak.
Az utóbbi idők legidegesítőbb találkozója (idegeskedtek a szurkolók, a vezetők, a játékosok, egyszóval mindenki…) végül is igazságos döntetlennel zárult, ebben a bakiparádéban egyik csapat sem érdemelt volna három pontot. Halkan tesszük hozzá, talán még ez az egy pont is sok a látottakért…
Mestermérleg
Tornyi Barnabás a Dunaferr SE vezetőedzője: A támadójátékunk hatékonyságát hiányolom, a kapu előtt sokkal határozottabbnak kell lennünk. Az eredménnyel elégedetlen vagyok.
Várhidi Péter a Videoton FCF vezetőedzője: A játékunkban volt szervezettség, jól védekeztünk, hiszen a Dunaferrnek nem akadt nagy helyzete. A mi támadásainkban olykor benne volt a gól, de a helyzeteket kihagytuk, így viszont nem lehet mérkőzést nyerni.
Fény és árnyékEgy, csak egy ember maradt igazán nyugodt és csendes ezen a délutánon az újvárosi stadionban, mégpedig a negyedik játékvezető. Pedig szinte ötpercenként kiabáltak hozzá, megszólították, számon kértek rajta bizonyos szituációkat, hol az egyik, hol a másik kispad felől jöttek az ingerült hozzá- és beszólások, ám a tartalék bíró csak mosolygott, és megpróbált mindenkit nyugalomra inteni. Ha hiszik, ha nem, ez volt a legpozitívabb mozzanata a megyei rangadónak.
Talán már említést sem érdemel, de a Videoton szurkolótáborában megint csak elcsattant néhány gyengébb atyai pofon. A találkozó félidejében orrolhattak meg egymásra a fehérvári hívek, aztán a vitát néhány jobbegyenessel zárták le. A meccs végén tapssal köszöntötték kedvenceiket, ám nem feledkeztek meg Várhidi Péterről sem, akinek többször is kiabálták: Takarodj! Mintha minden elrontott ziccerről a tréner tehetne…