Az asztal mellett már ő a nyerő

Rendhagyó módon most egy olyan tinédzserjátékost mutatunk be, akinek pályafutását alighanem egy ország kíséri majd figyelemmel. Elvégre ha valakit ebben az országban Bozsiknak hívnak, annak egész életében kattogó fotókamerák kíséretében kell élnie, hiszen hazánknak megannyi csodás percet szerzett a nagy előd, bizonyos Bozsik József vagy ahogyan mindenki ismeri: Cucu. A magyar labdarúgás legendás játékosának – aki 101-szer szerepelt a piros-fehér-zöld címeres mezben – unokája elhatározta: labdarúgó lesz. Bár mi más hivatást választhatott volna magának egy olyan családba születve, ahol a nagypapa a Kispest-Honvéd stadionjának névadója, míg az édesapja pedig a legutolsó magyar bajnokcsapat szakmai munkájáért felel?
S hogy mindezek tükrében miért rendhagyó ez az interjú?
Nos, azért, mert főhősünk, Bozsik József Péter augusztusban mindössze tizenötödik életévét töltötte be, úgyhogy ezer meg ezer akadályon kell átjutnia ahhoz, hogy vágya teljesüljön, s labdarúgó legyen belőle.
– Már hétéves koromban jártam edzésre – kezdi a beszélgetést a kis Bozsik, Cucu unokája. – Apu akkoriban a Pénzügyőr csapatánál edzősködött, én pedig rendszeresen elkísértem, néztem, hogyan gyakorolnak a felnőttek, aztán meguntam az ácsorgást, átmentem a másik térfélre, kapura rugdostam és dekázni gyakoroltam.
– De akkor még nem egyesületben játszottál, igaz?
– Nem, egy évvel később kerültem a Ferencvároshoz.
– Miért éppen a zöld-fehéreket választottad? Fanatikus Fradi-drukker vagy?
– Ma már nem, de abban az időben imádtam a csapatot. A Zoran Kuntics, Telek András, Albert Flórián-féle együttes bejutott a Bajnokok Ligájába, és akkor majd’ minden meccset megnéztem. Meg aztán az is szerepet játszott a választásban, hogy mi a Gellért-hegyen laktunk, és a Ferencvárosnak pedig a közelben volt az egyik utánpótlásképző-központja. Amolyan előkészítőbe jártam eleinte, később a korosztályos együttesekben játszottam.
– Ehhez képest az MTK-ban folytattad.
– Igen, mert az MTK-nál zajló utánpótlásképzés imponált apunak is, nekem is, és közösen úgy gondoltuk, ott fejlődhetek igazán. A baj csak az volt, hogy sokat kellett utaznom: Budáról át a városon Zuglóba…

Labdaszedő a bajnoknál

– Aztán édesapádat a ZTE-hez csábították, gondolom, emiatt kellett elhagynod az MTK-t.
–Igen, bár nem bántam meg, mert nagyon jól érzem itt magam, ismerem a felnőttcsapat játékosait, ha tehetem, minden meccsen ott állhatok a pálya mellett, ráadásul az új csapatomnál sem rosszabbak a tréningezés feltételei, mint voltak Zuglóban.
– Az oldalvonal mellett, mondjuk
így, dolgozni is szoktál, amennyiben labdaszedőként állsz a pálya mentén, kivételezettként testközelből nézed a mecscseket.
– A csapattársaimmal együtt ez a feladat szórakozás nekünk, úgy dolgozunk, hogy testközelből figyelhetjük a játékosokat.
– Nos, nemrégiben nem akármilyen sztárok futballoztak a közvetlen közeledben.
– A Manchester United… Hát, igen, nem mindennapi élmény volt. Amikor Koplárovics Béla bevette a kapujukat, azt sosem felejtem el. Utána berohantam a pályára, aztán ölelkeztünk apuval meg a csapat többi tagjával.
– És Manchesterben milyen volt a hangulat?
– Elképesztő. Amikor hatvanhatezer ember ugrott föl a gólnál, számomra az volt a legfantasztikusabb. Kaptunk egy ötöst, egy sima ötöst, de így is hihetetlen volt.
– Ezek szerint neked minden kapott gól külön élményt jelentett?
– Dehogyis! Nem örültem az öt–nullának, de például három–nullával már kiegyeztem volna. Szasa Ilics kiállítása szerintem már fölösleges volt, az esetet a játékvezető le sem fújta, a partjelző intette be, hogy szabálytalanság történt.
– A mérkőzés előtti napon te is edzettél az Old Trafford gyepszőnyegén…
– Az egész túra mámoros élményt jelentett. A fű olyan sűrű volt, hogy nem láttam földdarabokat közötte.
– Na, de hogyan kerültél pályára, ha jól értesültem, még focicipőt sem vittél magaddal?
– Kerítettem magamnak, pontosabban kölcsönkaptam Babati Ferenctől. Apu egyik szerelését elkértem, így végül is játszottam egyet.

Kiabálós kapitány volt

– Nézzük a kulisszatitkokat… Te hogyan láttad, apu feszültebb volt a meccs előtt, mint általában?
– Ez volt az a mérkőzés, amelyen nem idegeskedett. Úgy volt vele, hogy ha továbbjutunk, az hatalmas siker. De azért realista maradt…
– Szerinted ki számított jobb eredményre, apukád vagy te?
– Mindketten bizakodtunk, bár én még a három–nullánál is reménykedtem, egészen addig, amíg ugyebár a kapusunkat kiállították. Akkor minden remény elszállt. A mérkőzés után apu sokat gondolkozott azon, hogy más fölállásban esetleg jobban játszik-e a csapat. Elemezte a gólokat, amelyek többsége elkerülhető lett volna. Az elsőt a hatodik percben Ruud van Nistelrooy rúgta, az is olyan gól volt, amire készültünk. Úgy vette le a tizenhatos előtt a labdát, hogy öten álltak körülötte.
– Ki a kedvenc játékosod a csapatból?
– Urbán Flórián, az egyénisége miatt, de jóban vagyok Molnár Balázzsal és Vincze Ottóval is. Tényleg jó fejek, velük nagyon jól el tudok beszélgetni.
– Nem lehetséges, hogy Urbán fanatizmusa azért is szimpatikus neked, mert magadra ismersz a mentalitásából?
– Elképzelhető… Amikor a Fradiban fociztam – ugye, ott játszottam öt éven át – engem neveztek ki csapatkapitánynak, és megesett, hogy kiabáltam a többiekkel, leszidtam őket. Hozzá kell tennem, ennek ellenére sosem volt ebből komoly vitám a társaimmal. Elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Amúgy pedig Urbán Flórit a labdarúgómúltja miatt is kedvelem, az, hogy mennyi jó csapatban megfordult, köztük külföldiekben, határozottsággal ruházza fel, ezért tisztelik a többiek.
– A Zalaegerszegen kívül más csapatnak szurkolsz-e?
– Igazából nem drukkolok senkinek a Zetén kívül. A Vasasnak akkor szorítottam, amikor apu ott dolgozott, az MTK-nak meg akkor, amikor ott játszottam.
– Gondolom, unod már, de megkérdezem: mi leszel, ha nagy leszel?
– Szívem szerint profi futballista lennék. Most nem is tudok mást elképzelni, némi túlzással, minden erről szól az életemben. A futball a téma odahaza, és persze a futball van középpontban a mindennapjaimban is. Sőt, bevallhatom azt is, hogy én az álmaimban már régóta profi labdarúgó vagyok, és egy nagyszerű gárdában, a spanyol Real Madridban focizom. Ez a kedvenc csapatom, és titkon reménykedem benne, egyszer valóság lesz a vágyaimból. Igaz, ehhez tehetségre, szerencsére és még rengeteg dologra van szükség.
– Azért mindent megteszel?!
– Persze. Azért is választottam most nyolcadik után a kéttannyelvű zalaegerszegi Kölcsey Ferenc Gimnáziumot, mert tisztában vagyok azzal, hogy ma már idegennyelv-tudás nélkül még a sportban sem lehet érvényesülni. Heti tizennyolc órában tanulom a nyelvet, az első év végére csaknem felsőfokon beszélünk majd, aztán a következő négy évben minden tárgyat angolul igyekszünk elsajátítani. A fociért minden áldozatra képes vagyok.
– Mit szólnak hozzá a szüleid, nagyszüleid, hogy ennyire imádod a labdarúgást?
– Semmit. Apu sohasem forszírozta, hogy futballista legyek, szerintem ő jobban szeretné, ha tanulnék. Mindenesetre akkor is a sportban szeretnék dolgozni, ha nem leszek profi játékos. Menedzserkedés, sportvezetés vagy valami hasonló feküdne nekem.

Már most edzésnaplót vezet

– Melyik külföldi játékosnak lennél a menedzsere?
– Zinedine Zidane-nak.Ô a kedvencem, egyrészt mert én is hasonló poszton futballozom, másrészt mert eszméletlenül technikás, jól lát a pályán, fantasztikusan lő, és még sorolhatnám.
– Viszont alig védekezik.
– Nem is az a feladata. Arra rajta kívül még van vagy öt ember a csapatban. Zidane inkább elosztja a labdát, addig is nála van a legjobb helyen.
– A szabadidődben mivel töltöd az idődet? Van a labdarúgáson túl például hobbid?
– Amikor nem tanulok, vagy alszom – már kilenc órakor ágyba fekszem, különben másnap képtelen vagyok fél hétkor fölkelni –, akkor mappát vezetek a csapatról, a tavalyi bajnokság összes meccsének eseményeit lejegyeztem, felírtam a cseréket, a piros lapokat, mindent. Egy külön fejezetben például edzésnaplót vezetek. Azért is foglalkozom ennyire részletesen a csapat mindennapjaival, mert elképzelhetőnek tartom, felnőttkoromban apuhoz hasonlóan edző leszek én is. Amilyen nehéz, olyan szép munka. Ja, és a másik kedvenc elfoglaltságom: a gombfoci! Megvettem a Nemzeti Sport mellékletét, amiben a csapatképek voltak, körberajzoltam a fejeket, kivágtam és felragasztottam. Profi gombfocipályám van, szögletzászlóval, eredményjelzővel. Még apué volt az asztal, átalakították, megvan úgy harminc éve, de szuper. Apuval óriási csatákat vívunk.
– És ki a jobb?
– Most már én. Most már… Ugyanis régebben apu simán megvert szinte mindegyik meccsen. Manapság azonban már hiába hívom, nincs kedve játszani, biztos azért, mert állandóan kikap…
– Akkor hagyd néha nyerni!
– Nem hagyom, mert akkor nem lesz belőle sportember… Na, ez csak vicc volt…