Egy megbonthatatlan egység

– Hét évvel ezelőtt, amikor első alkalommal lettek világbajnokok, olyan hírverést csaptak önök körül, hogy az egész ország megismerte a nevüket. Nem csalódott, hogy ehhez képest most egy perc alatt feledésbe merült az eredményük?
– A kettőt nem szabad összehasonlítani. Az első cím megszerzéséhez jó körítésként szolgált, hogy fiatalok voltunk, egyáltalán nem számítottunk esélyesnek, ráadásul kölcsönhajóval szerepeltünk Ausztráliában, és mindez januárban volt, amikor a hazai sportéletben nem sok minden történik. Szóval nincs azzal semmi gondunk, hogy most nem kapták föl annyira a hírt, egyszerűen elfogadjuk, hogy így alakult, hiszen elsősorban úgyis magunkért csináljuk ezt az egészet – mondja a kormányos, Majthényi Szabolcs.
– Amikor lekerült az olimpia programjáról a repülő hollandi, az meg sem fordult a fejükben, hogy másik hajóosztályra váltsanak?
– Nem, mert nincs olyan osztály, amelyik ennyire "feküdne” nekünk. A másik, hogy az olimpiai felkészülés teljes embert igényel, márpedig mi mindketten dolgozunk a vitorlázás mellett. Egyéves felkészülést még be tudunk így vállalni, négyéveset viszont már nem.
– A külföldi menők eszerint profi státuszban vannak?
– Igen, a legjobbak a sportból élnek, esetleg a vitorlázással kapcsolatos munkát vállalnak. De a játékok előtti másfél évben ők is biztosan csak a felkészülésükre koncentrálnak.

Trófeák a múzeumba

– Visszatérve önökhöz, a világbajnokságon kapott vándorkupa, vagy az ezüst sombreró került a lakásába?
– Egyelőre mindkettő a munkahelyemen van, de el akarjuk vinni a kaposvári Sportmúzeumba, legalábbis addig, amíg nem kell visszaadnunk.
– A nevük azért felkerül a trófeákra?
– Természetesen.
– Az idén a nagyhajósok között is feltűnt, többször is elvállalta egy Asso99-es kormányzását. Ez csak alkalmi beugró volt, vagy lesz folytatása?
– Akkor próbáltam ki először, amikor bejött Magyarországra az Asso, de akkor tényleg csak egy-két alkalomról volt szó. Most azért többet versenyzek vele, és úgy tűnik, jövőre is lesz rá lehetőségem.
– Netán a híres Garda-tó kerülő viadalt, a Centomigliát is megcélozza?
– Nem, inkább csak hazai eseményekre gondoltam. Különben is, a túraversenyeket nem szeretem annyira, mert ott, szemben a pályaversenyekkel, már inkább az a döntő, kinek milyen hajója van.
– Eszerint egy olyan kalandba sem vágna bele, mint amilyet mondjuk a Volvo Ocean Race nyújthat?
– Nem, de azt teljesen más miatt nem vállalnám.
– Elárulná az okát?
– Annyi mindentől függ az ember. Ott van mindjárt a természet, amely bármikor sodorhat váratlan helyzetbe, de a társakat is említhetném, akikben a végletekig meg kellene bízni. Márpedig egy magyar vitorlázó csak úgy tudna csatlakozni egy ilyen legénységhez, hogy gyakorlatilag vadidegenek közé kerül.
– Egyszemélyes földkerülés?
– Arra meg születni kell. Megszállottaknak való.
– Na és feltehetőleg a családja sem örülne az ötletnek…
– Ha mindenképpen menni akarnék, nem tudnának az utamba állni. De nem kívánom, hogy bárki is hónapokig aggódjon értem.
– El tudja magáról képzelni, hogy öregecskén, kicsit pocakosan, megereszkedve egy vitorlásban ül?
– Azt hogy pocakos és megereszkedett vagyok, nem szeretném elképzelni. Mert az öregedés ellen nem, de az utóbbiak ellen lehet tenni. Egyébként minden további nélkül bele tudom képzelni magam a szituációba. Sőt, biztos vagyok benne, hogy így is lesz, nem szakadok majd el a vitorlázástól.
– Mi mindent próbált még ki kedvenc sportja mellett?
– Snowboardban például amatőr magyar bajnok vagyok, és síben ugyancsak voltam korosztályos bajnok. Emellett próbálkoztam a gyepsível, a wakeboarddal, a szörffel, illetve a wakeskate-tel is.
– Lassan véget ér a szezon, milyen versenyeik maradtak még hátra?
–Meghívást kaptunk a repülő hollandi osztály ötvenéves évfordulójára, a szülőföldre, Hollandiába, ahol a régi olimpiai és világbajnokok mellett a ma legjobbjai is jelen lesznek. Oda mindenképpen szeretnénk kijutni.

Az elégedett mancsaft

– Az évek során egyszer sem fordult meg a fejében, hogy mancsaftkodás helyett végre kormányozzon?
– Ebben a hajóban szóba sem jöhetne a csere, aminek többek között alkati okai is vannak, hiszen trapézolni azért nagyobb súlyú versenyzőnek kell. De igazság szerint, és ez a legfőbb szempont, engem maximálisan kielégít a mancsaftkodás, és semmivel sem érzem nagyobb kihívásnak a kormányzást. Szóval a repülő hollandi esetében ez a helyzet, az meg, hogy váltsak, véletlenül sem jutott volna eszembe. Ritka, hogy két ember ilyen jól megérti egymást, mint mi Szabolccsal, szerintem ezt az egységet vétek lenne megbontani – vette át a szót Domokos András.
– Repülőgép-pilótaként viszont épp az ön kezében van a döntés.
– A munkámban sokkal szigorúbban kell venni a főnök-beosztott viszonyt. Igaz, hogy a kapitány mellett szintén ott ül az első tiszt, aki legtöbbször ugyanolyan képzett, mint a felettese, ám mivel a felelősség a gép irányítójáé, az ő szava az elsődleges. A hajóban ennél sokkal demokratikusabb a légkör. Habár ez nyilván annak is köszönhető, hogy több mint tizenöt éve vitorlázunk már együtt.
– Jelenleg hol repül?
– A Malév Expressz huszonnégy közforgalmi pilótájának az egyike vagyok. Tudtommal a legfiatalabb.

Valóra vált álom

– Régi álma vált ezzel valóra?
– Igen, úgy érzem, végre megtaláltam a helyem.
– Eszerint rögös út vezetett idáig.
– Az egyetem után a légimentőknél dolgoztam, utána a Malévhoz kerültem, és TU 154-essel repültem. Tavaly márciusban, amikor kivonták a forgalomból ezt a géptípust, engem egyből elbocsátottak. Több mint egy évig elég bizonytalan helyzetben voltam, ám szerencsére májustól felvettek az Expresszhez, ahol nagyon jól érzem magam.
– Vagyis nem kutat újabb kihívás után?
– Egyelőre ezzel az ötvenszemélyes Canadain Regional Jet 200-assal kellene megtanulni tökéletesen repülni.
– A munkahelyén nem okoz gondot, hogy önnek időnként vitorlásversenyekre kell mennie? Esetenként akár többnapos külföldi eseményekre is?
– Szerencsés vagyok, mert a főnökeim rendkívül rugalmasan kezelik a kialakult helyzetet. Persze semmivel sem kell kevesebbet dolgoznom, mint a többieknek, ám rendszerint előre megbeszéljük a szabadnapokat, és én mindig akkor vehetem ki azokat, amikor épp vitorlásversenyem van.
– Láthatóan a levegőben és a vízen egyaránt remekül érzi magát. A fiai pilótának, vagy inkább vitorlásversenyzőnek készülnek?
– Még kicsik hozzá, hogy ilyen konkrét elképzelésük legyen. Egyelőre úszótanfolyamra hordom őket, ahová rendkívül lelkesen járnak. Bár a nagyobbal, az ötéves András Péterrel két hónapig a medence partján ücsörögtünk, olyan víziszonya volt. Ellentétben a kicsi Dáviddal, akinek viszont lételeme a víz.
– Az uszodai alapok után mégis merre fogja terelgetni a csemetéit?
– Hagyom, hogy ők döntsenek majd arról, mit szeretnének sportolni. Persze az lenne a jó, ha olyat választanának, ami a szabad levegőn zajlik, és a fizikai mellett szellemi teljesítményt is igényel.
– Vagyis a vitorlázást…
– Akár a vitorlázás is lehet, csak ne olimpiai sportágként. Mert ahhoz már színtiszta profizmus kell. Legalábbis ha valaki eredményt akar elérni.
– A társával hosszú évek óta a szakág elitjébe tartoznak. Ön szerint meddig lehet ezt még ilyen szinten csinálni?
– Inkább azt válaszolnám erre, hogy még tíz évet adok magunknak. Utána a nagy fizikai igénybevétel már lehet, hogy soknak bizonyul majd. Mert bevallom, a szezon elején már most is fájdogálni szokott a derekam, a karom, szinte mindenem, mígnem szépen belerázódom a dologba.
– Van valamilyen kiegészítő sportága, amivel a holtidőkben karbantartja magát?
– Erdőhöz közel lakom a családommal, így kézenfekvő megoldás a futás. Illetve telente a síelés. Különösen mióta megvannak a gyerekek, ugyanis hóekében, valamelyik kicsivel a lábam között lejönni egy lejtőn, nem akármilyen megpróbáltatás. Bár a nagyobb most már egyedül próbálkozik, a kicsi még csak most kerül sorra, szóval idén is várható egy kis plusz izomláz.